Csúcsnap

 Minden nap egy ajándék, amit itt töltünk. Mostanra én teljesen el tudtam felejteni az összes bajomat, nem rágódom semmin, most minden jó. Itt mondjuk könnyű így érezni, fergeteges nyár van. A legnagyobb gondunk az, hogy hova menjünk, vagy hogy honnan rendeljünk ebédet. 

Mégis, az összes eddigi nap között a mai volt az igazi csúcs, amikor Tihanyba mentünk. Mindannyian együtt, ráadásul Miki bácsi halála óta először a Szigligettel. Tudtam, hogy kicsit fájni fog a hiánya, hogy nagyon nehéz lesz mást látni a kapitányi székben, és örülök, hogy ezt az érzést úgy éltem meg, hogy a családom velem volt. Ha minden igaz, akkor észre sem vették, de az indulás pillanatában kicsordult egy könnycsepp. Imádtam ott ülni megint a hajón, de ez a pillanat nehéz volt. Nem ugyanúgy indult, mégis ugyanaz a hajó. De túl vagyok rajta, Miki bácsi emléke végig velem volt, láttam, ahogy rámkacsint, és örül, hogy ott vagyok újra. (és szinte biztos vagyok benne, hogy az ő keze van abban, hogy épp ma nyertem egy Bahart játékon egy ajándékcsomagot)

Tihany az a balatoni város, ami sokaknak egyenlő az apátsággal, a levendulával, és a Paprika házzal. Nekem Tihany az apró csodák városa, ami minden évben újabb és újabb arcát mutatja meg, attól függően, honnan és hogyan közelítjük meg. Elképesztő mennyiségű fényképem van már Tihany kisebb-nagyobb csodáiról, és nagyon sok olyan emlékét is raktározok, ami ide köt. Ma gyalog mentünk a kikötőböl. Csodás útvonal volt, még akkor is, ha nem volt épp könnyed séta a feljutás. De menet közben is minden pillanat maga volt a csoda, olyan pazar látványban volt részünk, ami azért feledtette azt is, hogy nem mindig volt a legkönnyebb a levegőhöz jutás. 

Fent is sok mindent megnéztünk, de ott sem feltétlenül azokat a dolgokat keresem, amit a többség. Imádom a levendula illatát, de nem hoz lázba, hogy mindenhol van valami levendulás portéka. Ellenben nagyon szeretem az apró szépségeket észrevenni, ezeknek a szépségeknek a hangulatát megragadni, és hagyni, hogy minden egyes ilyen engem is sokkal pozitívabb hangulatba sodorjon. 

Gombóc Artúr természetesen megvan még, az élő szobor is szerzett pár derűs pillanatot. Erik nem hitte el, hogy igazi ember, ezen alig pár lépésre tőle "vitatkozott" velem. Aztán, amikor Erik elment előtte, "horkantott" egyet. Hát, látni kellett volna, Erik mekkorát ugrott. 

És akkor mutatok pár képet, hátha nem mindenki látta még a fb-on.