Vasárnap

 Nagyjából tipikus vidéki vasárnapot tartottunk, húslevessel, rántott hússal, amit ahogy azt illik, délben már ettük is. Na nem ez az általános, pedig én így nevelkedtem, nálunk délben mindig ebéd volt, ha esett, ha fújt, de a legnagyobb nyári kánikulában is. Néha azért nekem is összejön ez, de sokkal jellemzőbb, hogy valamikor egy és kettő között van ebéd az asztalon. 

Még a nagymamám is büszke lett volna rám, mert egy órakor már el is volt mosogatva. Ő volt az, aki mindig halálra stresszelte magát azon, hogy időben kész legyen az ebéd, és még nagyjából az utolsó falat a szájában volt, amikor már állt a mosogató mellett. Neki ez volt az élete, és meggyőződésem, hogy emiatt került akkor annyira demens állapotba, amilyenben azóta is él, mert már nem volt rá olyan mértékben szîkség, mint előtte egész életében. Azóta is így van egyébként, fogalma sincs semmiről, de él, ha ezt annak lehet nevezni. 

Délután pakolásztunk, zsemlét és kiflit sütöttem. És hangoltam magam a holnapi munkanapra. Nem túl nagy sikerrel, de majd ott már könnyebb lesz ráhangolódni.