Legalábbis még ma semmiképp nem jött össze. Nem akarom a blogot fülfájós naplóvá alakítani, de az elmúlt napokban nem nagyon tudtam másra gondolni sajnos. Minden energiát felemészt a folyamatos plusz figyelem arra, hogy meghalljam, amit mondanak nekem, hogy megpróbáljam "belőni" a saját hangerőmet, mert amit én hallok, aszerint már hangos, egyébként meg nem értik, amit mondani akarok. És természetesen az is jó sok energiát követel, hogy a fájdalmakat elviseljem. Próbálom minél kevesebb gyógyszerrel megoldani, legalább napközben. Éjszaka nem kérdés, ha arra ébredek fel, hogy fáj, akkor már indulok is a gyógyszeres fiókhoz.
Ma délután még megkínoztak kicsit, leszívták a váladékot. Ez elég horror sztori, nem is mesélem el. Túl vagyok ezen is. Megkaptam a cuki csíkjaimat, elláttak mindenféle jó tanáccsal a hétvégére (holnap nem lesz rendelés), és hétfőn várnak újra szeretettel. Ma ugyanaz a doki volt, aki kedden, meg is jegyezte, hogy kedden nem tűnt ez ennyire csúnyànak, mint ami lett belőle.
Azért az jó hír, hogy ma már képes voltam kimosni, elpakolni a ruhákat. Apró örömök, ugye.
Ez a jeges szél sosem volt a barátom, most egyenesen rettegek tőle. Utoljára kisiskolás koromban hordtam sapkát, de most nem merem a lakásból kitenni a lábam sem úgy, hogy ne legyen a fejemen valami. Rettegek, hogy a fájós fülembe belefúj a szél. És most nyert értelmet nálam az, amikor a nagyanyám testvére mindig mesélte, hogy amint elkezdődik az ősz, ő már "köti is be a fejét" (kendőt hordott), mert félti a fülét. Gyerekként és fiatal lányként nem nagyon értettem a problémáját, de most már nagyon is.
Ma egyébként azon is elkezdtem izgulni, hogy nehogy esetleg úgy járjak, hogy kaphatnám az oltást, és most majd emiatt nem adják be. Bár vannak még előttem a sorban bőven, de ki tudja..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése