Kikívánkozott

 Csak kikívánkoznak belőlem gondolatok a hónapok óta zajló háttéresemények kapcsán, amik meghatározzák a mindennapjainkat, és akkor is itt munkálkodnak bennünk, amikor látszólag nem ezzel foglalkozunk, hanem éljük az életünket, és tesszük a dolgunkat. 

Sosem csináltam abból titkot itt sem, és egyébként a valóságban sem, hogy mindkettőnknek van keresztje valamelyik szülőjével kapcsolatban. Nyilván sosem volt mindegy egyikünknek sem, hogy ezek a kapcsolatok gyakorlatilag semmissé váltak, és csak biológiai értelemben nevezhetjük őket a szüleinknek, de az eltelt évek alatt elfogadtuk, feldolgoztuk, és már nem is fájt a hiányuk egy percre sem. A gyerekeink így nőttek fel, de azt gondolom, nem is feltétlenül tudatosan, tudtuk pótolni a sosem látott nagyszülők szeretetét mi magunk is. 

Azt gondoltam, hogy ez akkor már így marad, és egyszer csak majd abban a helyzetben találjuk magunkat, hogy arról értesülünk, hogy valamelyik érintett szülő nincs már többé, és valaki, valamilyen formában nekünk szegezi a kérdést a végső búcsúval kapcsolatban. Én a magam részéről már eldöntöttem, hogy nem lesz rám szüksége az apámnak azon a bizonyos utolsó útján sem. Nem érzem szükségét annak (jelen pillanatban), hogy ott legyek, mert nem érzek már iránta semmit. Olyan vadidegen ember lett számomra, mint akikkel nap mint nap találkozom az utcán, de nem tudok róluk semmit pont úgy, ahogy ők sem rólam. 

Arra sosem, a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy bármelyikünk is kerülhet ezekből a semmi kapcsolatokból olyan helyzetbe, ami álmatlan éjszakákat, értetlenkedést, és még egy csomó minden furcsa érzelmet vált ki. Megtörtént. Valószínűleg naivak vagyunk, vagy talán túl jóindulatú emberek is, de sosem feltételeztük azt, hogy okot adtunk volna arra, hogy a semmiből hirtelen olyan vádak hangzanak el, olyan borzasztóan degradáló mondatok, amiket nem is lehet zsebre tenni. Nem foglalkoztunk az elmúlt 22 évben semmi mással, mint hogy a saját családunk boldogságát és boldogulását megteremtsük. Lehet, hogy itt követtük el a hibát, mert közben szükség lett volna arra is, hogy valami aljasképzőt is elvégezzünk, és akkor ez a helyzet most nem küldött volna padlóra minket. 

A kezdeti döbbenet után azért természetesen összeszedtük magunkat, és végiggondoltunk mindent. Nem kellemes dolgokkal szembesültünk, de azt gondolom, most ott tartunk, hogy ezt is le fogjuk győzni. Azzal az összefogással, ami ránk jellemző már nagyon sok éve, olyan támogató közegben, amit a gyerekeink biztosítanak nekünk. És adja nekünk a jóisten, hogy ez legyen az utolsó ilyen nagy próbatételünk.