Múltkor úgy adódott, hogy öt perc alatt kellett "összedobnom" egy esszét. Meg voltak adva a főbb szempontok, így aztán gyerekjáték volt az egész. Nekem. Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy azok, akik utána megnézték, ezt nem tudják rólam. Hogy egy ilyesmi olyan természetes nekem, mint hogy főzzek egy kávét. (azért nem borsófőzeléket írtam, mert az a múlt héten éppenséggel elég rendesen kifogott rajtam... :D). És még akkor sem voltam képes elárulni, sőt, azóta sem, hogy ez az írói véna azért valami velem született dolog lehet. Nem tudom, hogy miért. Sosem szégyelltem. Sőt.. néha még büszke is vagyok/voltam rá, hogy képes vagyok olyat írni egyszerű szavakból és mondatokból, ami mást érdekelhet, gondolatokat ébreszt benne, meghatódik, vagy épp harsányan röhög. De ott és akkor valamiért úgy döntöttem, hogy ezt nem kell rólam mindenkinek tudni.
Azóta aztán párszor már elgondolkodtam rajta, és végül arra jutottam, hogy az a világ, és ez a világ egészen más síkon mozog. Meg akarom őket tartani külön, hogy az én különböző énjeimnek is legyen hol otthon lenniük. Ráadásul ezzel egy csomó kérdéstől is megmenekültem. Ilyenektől, hogy "és miket szoktál írni?" "elolvashatom őket?" "bármiről tudnál írni?". Nem, az ilyenekre nem szeretnék választ adni. Gondolom ezért nem lennék jó író. Mert a jó író mindent átad magából feltétel nélkül, bármikor.
Én meg ilyen kis önző vagyok. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése