A felnőtt lét velejárója, hogy egyre többször és többször szembesülünk a halállal, és már nem úgy, hogy látjuk, ahogy a szüleink, nagyszüleink szomorkodnak. Hanem minket hívnak egy-egy rossz hírrel, ami után olyan letaglózott lesz az ember. Akkor is, ha idős emberről van szó, mert róla azt gondolnánk, annyira hozzátartozik a mindennapokhoz, legyen szó akár a néniről, aki mindig ugyanakkor ment a boltba, és mindig ugyanazt vette, és mindig úgy köszönt: "Szerbusz, aranyoskám!" De akkor, ha velünk korban nagyon közel álló ember halálhírét közlik, akkor ez triplán, vagy nem is tudom hányszorosan letaglózó. Mert a mi korosztályunkban szerencsére még kevés annyira beteg van, hogy várható legyen. Az pedig felfoghatatlan, amikor váratlanul, hirtelen csak összeesik, és meghal. És akkor marad utána a nagy üresség. Vagy egy csomó befejezetlen mondat.
Átéltük tavaly nyáron. Sosem fogom elfelejteni azt a szombat estét, amikor csörgött a telefonom, és Erika barátnőm szólt bele. Egy őrült pillanatig azt gondoltam, ez nem igaz, csak viccel. Pedig tudtam, dehogy vicc.. ilyennel nem viccel senki, és a hangja is olyan volt, amitől az embernek azonnal összeszorul a torka. Iszonyatosan nehéz volt elfogadni, hogy már nincs. Az az ember, aki még délután nézte a F1 edzést, akinek félbemaradt beszélgetése volt a párommal, akit én is kerestem délután, és azt ígérték, majd visszahívnak. Egy pillanat alatt ment el. Nem volt talán arra sem lehetősége, hogy megijedjen, vagy féljen, ami jó, ha sikerül túllépni a saját önzésünkön. De van az emberben egy olyan kis önző izé, amitől arra gondol, hogy de legalább mondhattam volna még... vagy legalább tudtam volna elköszönni. Persze, megtettük. Gyújtottunk gyertyát, elmentünk a temetésére, emlékeztünk és emlékezünk rá a mai napig is. Tudjuk, hogy nincs már köztünk, hogy talán soha többé nem találkozunk. Mégsem voltunk képesek a telefonjainkból kitörölni a telefonszámát. Mintha még fel tudnánk hívni. :-(
Mire mindezt majdnem egy évvel a történtek után nagyjából feldolgoztuk, addigra nemolyanrég megint jött egy sokkoló hír, egy nálunk sokkal fiatalabb ismerős fiú is meghalt.
Aztán a múlt héten egy telefon a páromnak, hogy meghalt a kollégája. Csak úgy, összeesett, meghalt. Megint csak felfoghatatlan, hiszen fiatal volt, semmi keresnivalója még a másvilágon, hiszen bőven lett volna még dolga itt is. Szerintünk. Magasabb erők másképp gondolták. Nehéz ilyenkor nem attól félni, hogy vajon ránk mi vár? Ma volt a temetése. Én nem mentem el, bevallom, jobbnak láttam nem menni, mert tudom, kikészített volna látni a temetőt a rengeteg fiatal gyászolóval. És ahogy még a páromat is megviselte látni a két kisfiát zokogni, az én szívem szerintem kettészakad, ha azt végig kell néznem. Igazságtalanságnak érzem, hogy neki kellett menni, és nem láthatja felnőni a fiait.
És mit mondjak.. szívszorító látni ezeket a meglett férfiakat, ahogy próbálják visszatartani a könnyeiket, de mégis sírnak. Bár ne így lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése