Hogy hogy is lehet az, hogy egy háromkilósra sem hízott, félméteresre sem nőtt valaki egész egyszerűen kiüsse az embert? Nem nehéz. Mondhatni, könnyű ellenfél voltam. Mert neki nem kellett tenni semmit, csak megmutatni magát, és kész, eldöntetett. Mert ugyan tegnap még fogalmam sem volt akkor, mikor a postot írtam, hogy bármi történhet aznap (bár véletlenek ugye nincsenek), estére mégis ott találtam magam a padlón, ahogy egy Dorottyának keresztelt icipici párperces baba számolt rám.
Azt gondoltam egyébként, hogy eléggé felkészültem. Aztán rájöttem, hogy dehogy... nem is lehet. Mert hiába minden "vért", adott pillanatban bizony nagyon fáj. Már maga a szülés ténye is. Mert én is szeretnék még, és önző az ember, nehezen viseli, hogy másnak épp megadatik, ami neki épp nem. Aztán a lányság kérdése. Amivel kapcsolatban valahogy örök veszteség érzésem lesz. Nem mintha a három fiam kevesebb lenne, vagy ha bármelyikük is lány lett volna, őt jobban vagy másképp tudnám szeretni. Megfogalmazhatatlan az érzés. És aztán az örökös "bezzegek" után még ez is.. Mert bezzeg neki lett diplomája, bezzeg neki lett háza, bezzeg ő tud spórolni, és most bezzeg ő tudott lányunokát is produkálni. És micsoda misztikum és micsoda izgalmak övezték az egészet. Szemben az én kis pórias és snassz babavárásaimmal.
Bevallom, nehéz örülnöm. Úgy szívből. Mert árnyék vetül mindenre. Már most, egy nap után utálok mindenkit, aki azzal jött, hogy "Na, végre megvan anyukád öröme!" meg "Na, végre már hogy valaki egy kislányt is hozott." Még egy-két ilyen megjegyzés, és vagy képen törlöm, vagy nemtudom... de gusztustalan, és buta, és tele a hócipőm.
Eltűnődtem, mi legyen a kórházi látogatással. Aztán a fiúk kívánsága került előtérbe. Mert ők nagyon örülnek. És látni szeretnék. Így hát holnap bemegyünk. Még akár jó is lehet, ha "semleges" terepen túlesünk az első találkán.
Na, nem kell aggódni, azért túl fogom ám élni. Csak most tényleg a legvadabb rémálmaimban ébredtem. Eltart egy darabig, míg visszatér a valóság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése