Mi lesz velem?

Tökéletes kérdés volt kb. két héttel ezelőtt. És lassan időszerű is. Mert nemsokára megszületik valaki, akiről nem tudjuk, mi a neme, nem tudjuk, vajon hogy fogjuk majd hívni. Van egy rakás mindenféle érzésem ezzel kapcsolatban. Mert ugye, anyaként nagyon drukkolok, hogy egészséges legyen, könnyen szülessen, gond nélkül teljenek az első napok, tehát ne sárguljon be, ne kerüljön inkubátorba, és hasonlók. Testvérként is így kell(ene) éreznem. De valahogy minden olyan idegen. Persze, biztos a különbözőségünkből fakad. Meg abból, hogy nincsenek jó érzéseim ezzel kapcsolatban. Nem tudom, miért. Nem tudom, igazak e, vagy csak az irigység hangjai, érzései. Igen, van bennem irigység. Semmi másért, csak és kizárólag a babáért. Meg a szülés élményéért. Ami persze önmagában lehetne hülyeség, hiszen nekem megadatott már háromszor. Neki meg még csak most először. Lehetnék irigy azért is, mert ő nem hízott el, mint én annak idején mindháromszor, bálnaméretűre, de ez mondjuk nemhogy irigylésre nem sarkall, sokkal inkább taszít. Mert 50 kg-val menni szülni közel 170 cm-es magasságával szerintem több, mint gáz. És laikusként végzett felületes számításaim szerint is marad belőle mondjuk 43? Hetedikes, nyolcadikos kislányok súlya. Nehezen tudom elképzelni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz így. Mármint azokkal kapcsolatban, amik az első napokban, hetekben, hónapokban olyan embertpróbáló energiát emésztenek fel, főleg egy első babánál, amikor még azt sem tudja az ember, hogy miféle szerkezet is egy ilyen pihe-puha illatos, ámde nélkülünk életképtelen baba. Nehéz félreállni és csendben maradni. Nehéz lesz félreállni és csendben maradni. Nehéz lesz kibírni, hogy ne ösztönből működjek majd, márpedig ezesetben nem működhetek úgy. Mert két véglet vagyunk. Amíg én ringattam bármikor, bármeddig, ő nem fogja (szerintem). Mert rendszert kell tanulni. Amíg én beláttam a korlátaimat viszonylag hamar, ő nem fogja tudni, mert a végletekig maximalista. Amíg én képes voltam feláldozni (amennyiben ez áldozat) mindent és bármit azért, hogy egy mosolygós és elégedett kisbaba szuszogjon a kiságyban, vagy a karomban, addig itt valószínűsítem, hogy végig kell néznem, hogy itt nem így lesz. Mert kell a rendszer, és következetesség, anélkül nem is lehet élni. És ez csak az érem egyik oldala. (bár ez az érem, aminek kettőnél is több van)
Mert fogalmam sincs, mi történik velem, ha kislány lesz a meglepetés baba. Próbálok felkészülni, hogy ne érjen váratlanul. Bár ez tényleg csak szánalmas kis próbálkozás. Mert minden ilyen gondolatomra azonnal jön a másik, hogy ááá, biztos kisfiú lesz. (de mégis, minimum 50-50% az esélye a kislánynak is) Nem lesz jó érzés, az biztos. Több okból sem. Tutira nem lesz jó érzés, mert annyira szerettem volna egy kislányt. És tutira nem lesz jó érzés, mert senki nem lesz képes kihagyni, hogy na, Te szerettél volna, náluk meg összejött rögtön. És ott muszáj lesz mosolyogni. Mert azt nem hagyom, hogy bárki lássa rajtam, ha a lelkem egy része kicsit belehal abba, ha neki megadatik a kis rózsaszín rugdalózó, vagy majd a kis fodros ruhácska, urambocsá majdan egyszer egy bordó bársony ruhácska a karácsonyfa alatt. Fel kell készülnöm, meg kell acéloznom magam, és előre meg kell bocsátanom annak az egyelőre ismeretlen babának, mert ő tehet a legkevésbé bármiről is.
Nem lesz jó érzés, ha majd vigasztalnom kell az anyámat. Mert itt majd megkapja a magáét, nem úgy lesz, hogy elfogadják a segítséget, és majd legfeljebb fél órával később megcsinálják másképp, amikor nem látja már, hogy ne bántsák meg. És majd jön sírva, mert itt meghallgatják.
Nem lesz jó érzés, ha még a húgom is jön majd vigaszra, ha mégsem sikerül a természetes szülés, csak a császár. Mert bántani fogja. És fogja mondani. Én meg nem fogom tudni szívből vigasztalni, de el kell kerülnöm, hogy azt mondjam, köszönheted magadnak.
Nem lesz jó érzés a gyerekeim előtt is titkolnom, ha kicsit belehalok, mert ők persze, hogy felhőtlenül örülnek a kisbabának. (bezzeg, ha tudnák, hogy ezentúl majd levegőt is lábujjhegyen kell venniük)
És nem lesz jó érzés az sem, hogy a férjem meg sem fogja nézni. Mert abszolút nincsenek beszélő viszonyban a húgommal és a sógorommal. És ő az ő gyerekük lesz, következésképp szintén nem lesz vele "beszélő" viszonyban. Én meg majd emiatt haragudni fogok rá, mert mégiscsak egy kisbaba, és mit tehet ő róla.. meg magyarázkodhatok mindenkinek, mert nem fogják azt sem elkerülni, hogy megjegyezzék, micsoda bunkó...
Szóval fogalmam sincs, mi lesz velem... Egy dolog biztos. Tudom, van Valaki, akihez fordulhatok majd, akinek sírhatok és szitkozódhatok a telefonban, és nem fogja azt mondani, hogy de hülye vagy... Vagy ha mondja, hát majd építő kritikaként. És így kevésbé fogok belehalni.