Az elmúlt napok abszolút hitelesen közvetítették számomra, hogy "ember tervez...", aztán mondhatom a gyerekeim, meg egy rakás külső körülmény végeznek. Iszonyatosan kimerültem a múlt heti erdei iskola miatti aggódásban. Nem tűnt fel menetközben, mert tettem a dolgom, ahogy a kisgyerek teszi egyik lábát a másik után, mikor járni tanul. Akkor döbbentem csak rá, mikor már itthon volt. Épségben, és tele élménnyel. Én meg leeresztettem, mint a lufi. És, ugyan kicsit lelombozott a rám mért hihetetlen mértékű hatása a dolognak, de a leeresztéssel együtt járt mindenféle rémség. Merthogy képtelen voltam ésszerűen és összefüggően gondolkodni, kimerült voltam, és kedvetlen, és fásult, meg minden finomság, ami ezzel jár. Foghatnám az elegáns betegségemre, hogy könnyebben kiütnek ezek a dolgok, de ez csak kifogás lenne. Nem gondoltam magamról, hogy ennyire kikészít egy ilyen. Mert persze, az újdonság erejével hatott másra bízni a gyerekemet napokra. Az újdonság erejével hatott megbírkózni az esti üres ágyával, hogy neki nem kell kakaót csinálni, hogy őt nem kell reggel kiimádkozni az ágyból. És az újdonság erejével hatott mindezek lelki oldala. Mert ugyan megnyugodhattam volna már rögtön másnap, mert jól vette az akadályokat, de nem ment ez. És igaz az is, hogy egyáltalán nem mellesleg azért a kicsi királyfi kisebb balesete is igen sok energiát emésztett fel belőlem. De nem tudom még magam előtt sem felmenteni magam. Mert ez így nem tudom, teljesen normális dolog e, így kikészülni egy ilyen párnapos távolléttől. Hiszen lassan egy kerek évtizedes lesz ez a gyerek, teljesen természetes folyamat, hogy egyre többször és többet lesz önállóan távol tőlem. Nem is lenne egészséges, ha nem így lenne. Mégis, hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor hazaért, nyakig koszosan, a táskájában is tele koszosabbnál is koszosabb ruhákkal. Igaz, kívülről azt hiszem, semmi nem látszott rajtam, sem akkor, sem azóta. Tehát azért az "alakoskodás" jól ment. És lassan visszatérünk a normális kerékvágásba, kipihenem minden aggodalmamat, idegeskedésemet, és fáradalmamat.
És talán, mire a következő gyerekemnek kell indulni, kellőképp megerősödöm hozzá, hogy ne készüljek ki ennyire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése