Kicsit olyan "üres" vagyok mostanában. Természetesen csak annyira, amennyire ez megállja a helyét velem kapcsolatban. Mert ugye "olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó", így aztán ugyanezt az elvet követve olyan sincs, hogy én valamin ne gondolkodjak, álmodozzak, vagy bármi. De minden olyan felületes.
Lélekölő volt számomra ez az Erik iskolai osztálya körüli dilemma, és az intézkedés (több szálon). A hivatalos értesítés tegnap megérkezett:
"Tisztelt Cím!
Gyermeke beiskolázásával kapcsolatos fellebbezését nem áll módunkban figyelembe venni. A leendő első osztályokban lévő fiú-lány arány és a kiegyenlített osztálylétszámok nem teszik lehetővé, hogy a gyermeke másik osztályba kerüljön.
Kérem szíves megértésüket."
A keltezés dátuma az a nap, amikor bent voltam a suliban. Ami felveti bennem a kérdést, hogy egyáltalán megkísérelt e bármit is tenni ez ügyben. Egyáltalán vette e a fáradtságot, hogy elgondolkodjon azon, amit én elmondtam a gyerekemről. Akit én ismerek, minden rezdülését, minden pillantását, ő pedig nem. Tudom, hogy hivatalosan már semmit nem tehetek. És tudom, hogy a nemhivatalos szálak mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy sikerüljön. És tudom, hogy elképzelhető, hogy az évnyitón végül mégis ott fog állni a csoporttársai között másik osztályban, mint ahova besorolták. De ha nem, hát nem. El tudom fogadni. Majd. Addig csak felkészülni tudok rá, mert most valóban nekem nagyobb "kudarc" (ha lehet erre ezt a szót használni), mint a gyereknek. Aki mondhatni vállrándítva fogadta a hírt. Na de azért ennyire nem laza gyerek. De nem foglalkozik olyannal, amiről fogalma sincsen. Honnan tudhatná, milyen az, bemenni egy rakás ismeretlen közé, mikor sosem került még ilyen helyzetbe? (azt meg még csak épp csak hagytam gondolati szinten elsuhanni, hogy az egész oviból nem találtam még senkit, aki ide került volna...) Azzal vigasztalom magam, hogy a sors rendezte így, mert bizonyára így lesz neki a legjobb. Én meg erős leszek, és tudom segíteni. Mindegy, mit és hogyan kell tennünk azért, hogy zökkenőmentes legyen az iskolakezdése, megtesszük. Mindegy, hányszor és hogyan kell "hazugságokkal" traktálnom, megteszem. Kegyes hazugságok, amiket olyan sokszor "bevetettem" már. Mert nem buta. Miért csak neki kell fejlesztőpedagógushoz járni? Mert Te vagy a legkülönlegesebb a csoportban. Igen, valóban különleges. Páratlan. Egyedi, és megismételhetetlen. Nekem az egyik leg az életemben. És valamiféle plusz is van nála a legek között, amitől úgy érzem, örökké vezekelnem kell vele szemben. Nem mintha az eszem nem tudná, hogy semmiről nem tehetek, ami ott történt a szülőszobán hét évvel ezelőtt. Nem mintha, visszapörgetve már kismillószor az ott történteket, valóban bármit is is másképp tennék ma. Mégis.. annak ellenére, hogy azok a rettegésben töltött napok, míg kiderült, milyen mértékű volt az oxigénhiány talán sosem merülnek feledésbe. Ezek miatt számít nála minden duplán, amit teszek, vagy tennék, ha nem lennék akadályoztatva. Ezek miatt kellett bemennem reklamálni is. Egyelőre kerülöm vele az iskola-témát. Most még nem foglalkozunk vele, mert "ejj, ráérünk arra még". A nyár pedig tökéletes lesz arra, hogy megerősödjünk, elfogadjam, és képes legyek hitelesen azt mondani "Nagyon jó tanító nénikhez kerültél".
De legbelül, nagyon mélyen, tudom, hogy ez a tüske is elraktározódott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése