Világéletemben utáltam ezt a rövidke kis mondatot. Azóta meg főleg utálom, mióta gyerekeim vannak, és lépten-nyomon hallom nőági felmenőimtől, hogy "egy pillanat alatt megvan a baj." Mondják ezt mindig, mert ha rajtuk múlna, a gyerekeim valami búra alatt ülve játszanának békés egyetértésben mondjuk a szőnyegen autót tologatva. De szerencsére nem ilyenek, sőt. Fára másznak, bicikliznek, faralnak a biciklivel, hogy csak úgy nyikorog az aszfalton a gumi. Befogják egymást lónak ugrókötéllel, vagy akármivel, ami a kezük ügyébe kerül. Vagy épp seprűt a lábuk közé fogva ugrálnak le a harmadik lépcsőfokról. :D De nem riadnak vissza attól sem, ha a garázs tetejére kell felmászni, vagy épp az emeletről úgy lejönni a külső lépcsőn, hogy csúszunk a korláton. Én megedződtem már, az esetek 90 %-ában nem izgatom magam. Sikerült akkor is nyugodtnak maradnom, mikor nem olyan rég arra léptem ki a lakásból, hogy Rolikám egyensúlyoz egy rossz széken, és igyekszik fel az egyik melléképület tetejére valami hülye gumibelsőért. Nem szóltam, csak szép csendben megközelítettem, hogy kéznél legyek.. Aztán lejött, és jól leteremtettem. :D Nem biztos, hogy pedagógiailag helyes volt, de ha rászólok, hétszentség, hogy leesik ijedtében. Szóval, egész komolyan edzett vagyok e téren. Végtére is fiúk. És gyerekek. Majd ha már kamasz fiúk lesznek, akkor egész másféle témában kell megszereznem ezt a fajta "lazaságot". De remélem az még arrébb van.
De úgy egyébként minden utálatom ellenére azért el kell ismernem, van igazság ebben az "egy pillanat alatt megvan a baj" kezdetű szállóigében. Mert tényleg. Nyugodtan állhatok ott mellette készenlétben, akkor is tud úgy esni, hogy végighorzsolja magát. Nyugodtan kísérgethettem a kis totyogóst mindenfelé, mikor épp csak félrepillantottam, máris nekiment az autó hátuljának, és máris felrepedt a szemöldöke.
Ma is történt egy ilyen "egy pillanat alatt"-dolog. Szó szerint egyetlen szemvillanásnyi idő alatt. Legnagyobb csemetém épp az emeletes ágy alsó részén "tornázott" (igazából inkább unalmában vonaglott, de az elég hülyén hangzik), amikor az apja bement hozzájuk a szobába. Sikerült abban az egyetlen pillanatban lehajolnia, amikor a gyerekem behajlított térdekkel épp "visszaérkezett" valami tornamutatványból. Paff. Térddel az orrnyergén találta el az apját teljes lendülettel, aki abban a pillanatban mindazösszes kilencvenkörüli kilójával elájult. Gyerekem pedig halálraváltan sikítozva rohant ki a lakásból engem keresve (amúgy előtte két perccel jöttem ki). Falfehér arccal, zokogva, sikítva tudta csak elmondani, hogy megrúgta apát, és most ott fekszik. Azóta kicsit szégyellem, de csak annyi időm maradt, hogy végigsimítsam az arcát, hogy "nemleszsemmibaj", és már rohantam is. Abban az egy-két pillanatnyi időben, míg odaértem, az összes létező rémkép lejátszódott előttem. Vérzik az orra... (volt már ilyen, és el sem állt), összetört a szemüvege, és belement a szemébe, beverte a fejét, és felszakadt. Meg mittudoménmégmi. Beléptem a gyerekszobába, és ott feküdt gyakorlatilag magatehetetlenül, de sehol vér, sehol nem látszott semmi, igaz, arccal lefelé volt. Szóltam hozzá, válaszolt. Jó pár percig csak épp egy-egy szóval kommunikáltunk, majd felült. Külső sérülése nem volt. De ahogy elmondta, nagyon szédült, és nagyon-nagyon fájt. Egy jó félóra kellett hozzá, hogy már ne szédüljön, ne feketedjen előtte a világ, onnantól a feje fájt iszonyatosan.
Patrikot elég nehezen nyugtattuk meg, hogy nincs semmi baj, és nem is haragszik rá senki, hiszen csak egy véletlen baleset volt. Az arcát nem fogom elfelejteni, ahogy jött. És később megtudtam anyámtól, pont ugyanígy sikítoztak, mikor engem láttam rosszul lenni.
Estére minden rendben volt már mindenkivel, és remélem ennyivel tényleg meg is úsztuk. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése