Erdei iskola

A tanterv része. Tudtuk már elsőben is, hogy lesz ilyen. Ha a tanító néniken múlik, akkor már tavaly.. akkor még szerencsére megúsztuk. Mert akkor volt a szintén tanterv része kötelező úszás is (tanterv részeként a szülők zsebére testálva), és miután azért az osztály nagyrésze dolgozó (alsó)középosztálybeli szülők gyermeke, tehát nem Krőzus, így elhalasztottuk.
Ez a mostani időpont is megvan már egy ideje. Nem tudom, melyikünk félt tőle jobban, elsőszülött fiam, vagy én. Mert az ugye tökrendben van, hogy biztos jól fogja érezni magát. Meg ha mindenki benne van, akkor ő is. Meg előttünk (és utánunk) is túlestek rajta már jó sokan. Először nem akart menni, és én már igen komolyan hajlottam rá, hogy jó, akkor nem, elviszem az orvoshoz, valami kamubetegséget csak sikerül összeszedni. Megnyugodtam ebben, lévén, ez nekem is a legkönnyebb lett volna. De aztán fordult a kocka, mert a suliban folyamatosan téma volt. Tanító nénik mesterien értették úgy csűrni-csavarni a szót, hogy végül eljussunk odáig, hogy várja. Én meg- mit tehettem volna- félretéve minden rossz érzésemet, féltő aggodalmat, innentől kezdve támogattam, és mosolyogva biztattam. De ekkor még mindig olyan messzinek tűnt az a két hét, amikor majd lesz... igenám, de aztán eljött a nap, amikor pakolni kellett, mert a két hét letelt, és másnap indulnak. Óriási erőfeszítésembe került bepakolni neki a táskába. Persze, nem én lennék, ha nem lenne mindenből plusz, és a plusznak is még tartaléka. Érdekes volt, ahogy aznap délután kerültük egymás tekintetét. Mindketten tudtuk, hogy nem szabad a másiknak mutatnunk a bizonytalanságot, azt a mindjártelsírommagam hangulatot, mert akkor valamelyikünk visszacsinálja. Elfoglaltuk magunkat, ki ezzel, ki azzal. És kibírtuk sírás nélkül mindketten. Még akkor is, mikor a haját vágtam este, és akkor is, mikor elköszönt lefekvésnél.
Túl hamar lett reggel, és túl hamar kellett indulni. Ahol aztán egy szempillantás alatt beszippantotta a közösség forgószele, és pont úgy zizegett, pörgött, mint bárki más. És az az utolsó puszi is mosolygósra sikerült, bár megintcsak nem néztünk egymás szemébe inkább. Én aggódtam érte, nagyon. Féltettem, nagyon. Ő pedig, fogalmam sincs, mit érzett, úgy, hogy elindult az ismeretlen felé... mert még soha, egyetlen éjszakát sem töltött el úgy a majdnem 10 év alatt, hogy valamelyik szülője(vagy nagyon közeli hozzátartozója) ne legyen vele.
Azóta már eltelt az első nap, és az első éjszaka. Tudom, hogy jól érzi magát, de tudom azt is, hogy már első este hányingerig fokozódó fejfájása volt, amitől kicsit sírva is fakadt, de abszolút kemény férfiként nem élt azzal a lehetőséggel, hogy felhívjanak engem. Sőt, azóta már a második nap is eltelt, és minden bizonnyal a második éjszaka is megkezdődött. És holnap, a harmadik nap végén találkozunk egy közös bográcsozás erejéig, de még akkor rá vár a harmadik éjszaka, hogy aztán a negyedik nap délutánján majd hazaérkezzen.
Ide, ahol most azért nagyon üres minden. Ahol a testvérei folyton kérdezik, mikor jön már, mert ugyan tudom, a megérkezése utáni tizedik percben már össze fognak veszni, de ők sem az "igaziak" így.
De nemsokára majd fellélegezve mondhatom, hogy ezen is túlvagyunk, és még jól is érezte magát. :)