Napok óta jár és kattog az agyam, már megint (még mindig) munkát keresek, az összes utamba akadó álláshirdetést megnézek, aztán kb. a 98%-át csalódottan be is zárom. Mert mindenhez van valami hiányosságom. Vagy a fősuli, vagy a nyelvtudás, vagy a gyakorlat (ebben-abban jártasság). Nem is tudom, már úgy istenigazából csalódott sem vagyok. Gyakorlatilag elfogadtam, hogy más feladatom van még, és itthon sokkal nagyobb szükség van rám, amúgy meg dehogy fogadtam el. Már csak azért sem, mert kicsit uncsi ez az itthoni "semmittevés". Semmi izgalmas nincs benne, hogy minden nap főzök, mosok, felmosok, valamit takarítok, közben a gyerekeim kérdéseire válaszolok (ha tudok), vagy szétszedem őket, mert épp püfölik egymást, vagy csak épp enni adok nekik. Aztán túllépve az unalmasságán az egésznek, ismét megfogalmazódott bennem, hogy vajon, ha én is dolgoznék, akkor vajon átkérné e magát a párom egy "normális" munkarendbe? Nem nagyon hiszem, hogy így lenne, mégis tudom, más lenne. Mert kisebb lenne a nyomás rajta. És nem aggódna hetekig, hogy biztosan gégerákja van, mielőtt megosztaná velem, hogy mit érez. Mert az a "gombócérzés" a torkában simán lehet egy refluxtól is, amire pedig igen komoly esélye lehet ezzel a nem teljesen normális napirenddel, ami van. Mindenestre azért szerencse, hogy végül mégiscsak elmondta, és végülis már ettől megkönnyebbült, és azóta szedi a savlekötőt, és határozottan jobban érzi magát. De felvetődött bennem a kérdés, amire egy szégyenlős mosoly volt csak a válasz, hogy: "azt gondolja, engem meg kell kímélni ilyesmitől?" Pedig nem kell. Mert legalább engedtessék már meg nekem ebben a normálisak közé tartozni. Legalább hadd aggódjak úgy, mint bárki más. Úgy gondolom, kellőképpen kiveséztük a dolgot, megbeszéltük, ő megnyugodott, én meg aggódhatok helyette. :-) Igaz, tudom, mert egyrészt átéltem (meg még utána is olvastam), hogy milyen tünetekkel jár, mennyire kellemetlen, tehát nem aggódom annyira, mint egy teljesen ismeretlen dolog miatt tenném.
Azt pedig sokkal jobban tudom kezelni, amikor "beteg", mint amikor fogalmam sincs, mitől frusztrált, és morgós, vagy épp mitől fordult már megint ennyire magába. Elbabusgatom én őt is, ugyanúgy, mint a fiúkat. Kb. ugyanaddig is. Mert van egy határ, amikor majd határozottan ráparancsolok, hogy most elég.. és irány az orvos. A határig pedig diétázunk (ill. csak ő, én meg asszisztálok hozzá), meg szedi a savlekötőt. És hátha nem is kell eljutnia odáig.
És akkor ezek felvetik bennem a kérdést: minek is nekem munka? Mikor egyszemélyben vagyok diétás nővér, orvos, gyógyszerész, titkárnő, ügyintéző, telefonközpontos, meg fejlesztőpedagógus, meg gyermekpszichológus, meg még ki tudja mi.. :-) Csak az a fránya De ne lenne. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése