Ez az utolsó ezzel kapcsolatos post reményeim szerint. Legalábbis megpróbálom elfogadni a dolgot úgy, amilyen, és nem tönkremenni bele. De mire úgy-ahogy kibeszélhettem magamból mindent, ami bántott, megbántott, fájt, és azt érezhettem, hogy akkor most vehetek végre egy nagy levegőt, és elkezdhetem "összeszedni magam" (ahogy azt tanácsolták is... a lyuk a gödörből, de mindegy). És akkor jött a következő pofon. Letöltöttem a fényképezőgépről a számítógépre a mai kórházi látogatás során készült képeket. Mert ugye kértem én már többször a büszke apukát, hogy küldjön át, még nem ért rá erre. De nem baj, hát biztos fáradt szegény ahhoz a két kattintáshoz, megoldom én magamnak. Vittem a masinát, aztán összedugtam a géppel, és lőn, már ott is voltak. Nézem, és tátva maradt a szám. Merthogy két neve van. Mármint két keresztneve. És először azt hittem, rosszul látok. Aztán közelebb hajoltam, de még mindig ott volt. Kapóra jött anyám pár perc múlva, akitől rögtön megkérdezhettem, hogy akkor tulajdonképpen hogy is hívják ezt a kislányt? És igen, két neve van. És ja, Te nem tudtad? Mégis honnan tudtam volna? A kisujjamból? Anyám (szegény) nem biztos, hogy már magához tért abból, amit hirtelenjében tőlem kapott. Nem voltam sem finom, sem nőies. Voltam viszont sértett, és haragos, és kikértem magamnak. Mert rendben, titkolóztak a végtelenségig.. na de azért... Hogy ennyibe ne nézzen egyik sem, hogy normálisan "bemutassa" a kislányát? Most gondoltam rá, hogy miután épp ma van a második nevének névnapja( merthogy Villő) , küldök nekik egy sms-t, hogy még időben megtudtam, hogy felköszöntsem. De aztán úgy döntöttem, nem. Akkor pont odáig süllyedek, mint ők. Egy dologra jó volt ez az affér. Kicsit most megacélozta az amúgy fájós szívemet. Most úgy megfagyott. Mindenki irányában. Mert ezt bizony kikérem magamnak a húgomtól, az anyámtól és a sógoromtól is.
Lehet, hogy engem tényleg a gólya hozott?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése