Szülőnek lenni nem könnyű. Sőt, néha borzasztóan nehéz. Középső gyerek anyjának és apjának lenni néha-néha egyenesen kiborító. Legalábbis a mi középső gyerekünkkel mostanság nagyon nehezen boldogulunk. Mondhatom, hogy többször gondoltam rá, hogy nemes egyszerűséggel bedobom a törölközőt. Nem tudom, mi az, amit Vele másképp csinálok, mint a többiekkel. Szerintem nincs ilyen. Vagy létezik, hogy ő ennyire más egyéniségű, mint a másik kettő? Persze, létezik, kismillió dologban bebizonyosodott már. Néha arra gondolok, hogy ugyan nem hiperaktív, de egész biztosan hipermotilitású gyerek. Ami persze tudom, hogy nem igaz, mert leköthető a figyelme (ha akarja). Iszonyatosan makacs és öntörvényű. Társul hozzá a középsőség. És ez így együtt jelen pillanatban csupa-csupa olyan dolgot eredményez, amitől bizony a hajam az égnek áll. Azt már megszoktam, hogy ő a leghangosabb. Azt is, hogy nagy általánosságban szükség van arra, hogy neki még külön mélyen a szemébe nézve is elmondjam, amit kérek, ha azt akarom, hogy meg is tegye. De azt képtelen vagyok megszokni, hogy egyszerűen elengedi a füle mellett amit mondok, nem érdekli, ha haragszom rá. Nem boldogulunk azzal az egyszerű "házirenddel", amivel kéne. Mert minduntalan átlépi a határokat. Nem tudom büntetni sem már, mert már nincs mivel. Játékmegvonásra vállrándítás a válasz, gondolkodni küldöm, leül, majd megadott idő múlva feláll, elmondja, amit hallani akarok, és félóra sem telik bele, kezdhetjük elölről. Nem használ a szép szó, és nem használt az sem, ha kapott. Keresem a hibát magamban, a körülményeinkben, meg egyáltalán mindenben. De nem találom. Azt gondolom, hogy ha nem is vagyok tökéletes anya, azért a lehetőségeimhez és képességeimhez mérten mindent megteszek és megtettem azért, hogy pont ugyanazt kapják mindhárman.
Nem boldogulunk az evés sarkalatos problémájával sem. Merthogy túl sokat eszik. És bizony, igen komoly túlsúlya van már. És mindez a gerincferdülésével és a hanyag testtartásával együtt nem szép látvány. És még ha ezen én túl is lépek, egyáltalán nem egészséges. Első körben megbeszéltük, úgy, mint annak idején a bátyjával, hogy akkor most megpróbálunk kicsit diétázni, mert én ugyan nagyon szeretem őt így is, de féltem az egészségét, úgyhogy jó lenne kicsit lefogyni. Megdöbbentem, mikor azt mondta: ő nem akarja. Próbáltam másképp megközelíteni. Mondtam, nem kell attól félnie, hogy nem ehet valamit, mert ugyanúgy ehet túrórudit, mint a többiek. Akkor azt mondta, oké. Két napig sem bírta. Amikor nem láttam, kiment a konyhába kaját "lopni". Amikor felelősségre vonom érte, bűntudatosan lehajtja a fejét, de nem igaziból szégyelli magát. Csak azt szégyelli, hogy lebukott. Eljutottunk oda, ha nem adok neki enni, ordít, mint a fába szorult féreg. Már azon is gondolkodtam, lehetséges e az egy hétéves gyereknél is, hogy örömszerzésként eszik? Merthogy még alig befejeztük az ebédet, már azon agyal, mit kap majd még délután, és vajon mi lesz a vacsora.
Szóval itt ülök tehetetlenül, összeolvastam már egy csomó mindent a témáról, de nem lettem okosabb, mert nem lehet ráhúzni egyetlen skatulyát sem. Kicsit ez is, kicsit az is, de leginkább Erik. :-)
Persze, lehet, hogy nem is benne van a hiba(?), hanem bennem. Fogalmam sincs. Próbálkozom tovább, mert nem adom fel. Nem kell egy bólogatójános, nem kell, hogy sosecsináljon semmi rosszaságot, csak annyit szeretnék, hogy legyen kicsit kevésbé konok és makacs, hogy neki is könnyebb legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése