Mindenféle

Azt ígértem nem lesz több post ebben a témában. És most is épp írok egy ilyet. De nem teljesen róla/róluk szól, sokkal inkább azokról az érzésekről, és gondolatokról, amik miattuk jöttek elő. Nem mindegyikre vagyok büszke. Vagyis inkább van olyan, amire nem vagyok büszke. De nem is kell annak lennem, mert attól még ugyanúgy én vagyok ez is.
Szóval, megérkezett ez a kicsi baba, és kiváltott belőlem olyan mértékű érzelmeket, hogy ha lenne egy ilyen érzelemmérő, akkor bizony már minden irányban teljesen kilengett volna.
Van bennem irigység, persze, hogy van. Azt hiszem, tökéletesen érthető is. Hiszen ő kislány. Kislány, akire vártam 10 évet. Igaz, kaptam három csodálatos, fantasztikus fiút, akiket soha, semmilyen körülmények között nem cserélnék el tizenöt lányra sem, mégis az a hiányérzet megmaradt. Aztán amikor hazaérkezett, akkor rá kellett döbbenjek, nem a lánysága az, ami irigységre fakaszt. Pusztán csak a baba-volta. Az az édes kis pihe-puha illatos szuszogós csomag. És őrület, hogy mennyire vágyakozom egy baba után már megint (még mindig), de már nem is mondom az illetékesnek, mert úgysem érti. Hivatkozik a száraz tényekre, hogy hova, meg miből, meg egyáltalán, ami igaz, mert nem a levegőbe beszél, de mindet meg tudom vétózni. Fura kicsit, de érzem, hogy egész más lenne most szülni, ezzel a tapasztalattal, ami már megvan. Biztos vagyok benne, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne még akkor is, ha annyi minden bonyolódna meg. Talán lehetne végre egy "igazi" babám, akivel önfeledten babáznék, mert nem görcsölnék úgy, mint az elsővel tudatlanul, vagy mint a másodikkal, hogy jusson idő a nagyobbra is, vagy, mint a harmadikkal, hogy bizonyítsam, elboldogulok én hárommal is. Ő lehetne végre az enyém. És a tízéves hatalmas vágyakozás sem kellene már, hogy teljesüljön. Vagy nem feltétlenül. Jelen pillanatban annyira mindegy lenne, csak lenne.. ha csak rajtam múlna. De ugye ehhez ketten kellünk. És a másik felem karakánul ellenáll. Ami fáj. Nem akarom elfogadni. Nem akarom, hogy mondhassa, soha többet nem szülhetek, mikor tudom, pontosan most lennék a legalkalmasabb. De ezt nem lehet elmagyarázni. Hogyan is? Ez így kevés... ettől még nem érti. Az érzéseket pedig nem lehet átadni.
Amire nem vagyok büszke, az pedig az a kajánság, amivel látom, hogy attól még, hogy eddig minden csettintésre működött, van, ami nem. És rögtön az első akadály akkorának bizonyul, hogy sehogysem boldogulnak vele. És ugyan valamennyit segítettem a megoldásban, de nem oldom meg helyettük, mert nem is tudnám, meg nem is akarnám. Legjobb lecke a tapasztalás. Az a fajta lecke, amit sosem fog elfelejteni. Tényleg nem vagyok rá büszke, de úgy gondolom, rájuk fér.
És végül, mivel a legjobb lecke a tapasztalás.. az elmúlt napokban tanúja lehettem annak, ahogy túl tudok élni megannyi helyzetet. Mit túlélni? Emelt fővel viselni. Pókerarccal, büszkén. És gondolatban párszor vállon is veregettem magam már. Mert megcsináltam. :-)
A vágyakozás pedig... remélem egyszer teljesülhet azért. Hogy kerek lehessen a világ. :-)