Hétfő

Megint egy hétfő. Ez most nem a vidám hétfő, hanem az a tipikus, amit még Garfield is utál. Meg én is. Mindent. Magamat. Mert elcsesztem, de nagyon. És igen, nagyon is igaza van annak, aki haragszik. Nincs mentségem, csak annyi, hogy jóhiszemű voltam. Igaz, azt hiszem, ez nagyon kevés, lévén attól még fizetni kell. Sokat. Túl sokat.
És igen, igaza van, amikor azt mondja, hogy nem ezért dolgozik. Mert én nem. Még mindig nem. És lassan-lassan megint eltűnik az összes pozitív gondolatom, jön helyette minden, amivel ostorozhatom magam, amitől jó sötéten lehet látni mindent. Nem sokat aludtam. Egyrészt, mert odakint ítéletidő tombolt, amitől ötpercenként volt áramszünet, másrészt.... Nehéz elviselni, hogy haragszanak rám. Főleg így, hogy még magamat sem tudom felmenteni. És nem tudom egy mosollyal elintézni, úgy pláne nem, hogy mosolyogni sem tudok. Ritka, és kivételes alkalom, de most nem megy. Szomorú vagyok, amiért csalódást okoztam. És nem tudom, hogy fogom helyrehozni. Vagy lehet e egyáltalán?
Az életem, amiben olyan rendületlenül hittem, és amiért olyan nagy lendülettel dolgoztam eddig apró kis elemeire hullik.
Mert nem könnyű szembesülni azzal, hogy mindig van, aki nálam fegyelmezettebb, erősebb, okosabb, és aki sokkal könnyebben boldogul az életben. Nem könnyű szembesülni azzal, hogy szép lassan megint a társadalom peremén találom magam.
Azt még mindig elhiszem, hogy enyém az állás. Várom a levelet egyre jobban. Mint valami Megváltót. Akarom, nagyon akarom. Mert nemcsak egy munka lesz. Visszatérés az életbe. Mert ez most itt sok minden.... de nem az igazi. Túlságosan ráérek gondolkodni, ráérek odafigyelni arra, hogy már megint szédülök a gyógyszertől, már megint fájnak a csontjaim, már megint jönnek a ragyáim, már megint nem ér egy kalap sz...t sem az egész napom.
Határozottan hétfő van. És határozottan visszatért a hideg-rideg kemény tél. Ahogy kell, hóval, hófúvással, hideggel. Kint is, bent is...
De a remény azért itt van arra, hogy nemsokára sütni fog a nap. Hétágra.