Érlelődik bennem hetek óta valami. Nem tudom, hogy sikerül e jól megfogalmazni, mondjuk nem is biztos, hogy van olyan, hogy jó megfogalmazás. Jártamban-keltemben figyelem az embereket. Mindig. Ez valami hülye mánia nálam, hogy próbálom kitalálni adott emberről, hogy mit gondolhat. Mert hiszen, a "szem a lélek tükre". Ez biztosan igaz, legalábbis a sajátomra mindenképpen. Az én szemem, mint afféle kaméleon, mutatja, épp mit érzek. Aki ismer, tudja. Aki nem, az elől tökéletesen el lehet leplezni egy mosollyal. Mert a szám akkor is tud mosolyogni, ha a szemem sír, belül pedig szétmarcangol a fájdalom. Lehet, hogy ez alakoskodás, vagy akár kétszínűség, én nem így gondolom. Szóval, figyelem az embereket. Megnézem az öreg nénit, a fiatal lányt, a babakocsit toló anyukát, de ugyanúgy a sokmínuszban is kabát nélkül rohangáló fiúkat, vagy a fiatalembereket, és bizony.. az öreg bácsikat is a kucsmájukban. Mindenkiben van valami közös mostanában. Senki nem néz a másik szemébe. Senki nem mosolyog, és senki nem kommunikál senkivel, csak teszi a dolgát, mint egy robot. Tudom, mindenkinek van mindenféle gondja-baja. Nehéz most ebben a világban boldogulni. A fiatal emo-s lánynak biztosan nehéz megtalálni a helyét, az öreg néni gondolom elszörnyülködik, hogy még mi mindent kell neki átélnie, a babakocsit toló anyuka kialvatlanul számolgat, hogy vajon ha befizeti a csekket, jut e még pelenkára. A kabát nélkül rohangáló fiú biztosan haragszik a világra, amiért neki még mindig gyalogolnia kell, a fiatalembereket örökké fáradt szemekkel űzik-hajtják a sikert és a pénzt, mert azt hiszik, a kettővel együtt már megteremtették a boldogságot. Az öreg bácsik pedig bölcs tekintettel konstatálják, hogy bizony, nagyot változott a világ. A maga kis mikrovilágában mindenkinek igaza van, amikor belemerül a saját problémájába egy kicsit, és rágódik az anyagiakon, a hogyan továbbon, és mindenfélén. Persze, hiszen emberekből vagyunk. Belénk van kódolva az a fajta önzés, hogy magunkénak akarjunk mindent. Anyagi biztonságot, mert hisszük, hogy pénzen minden megvehető. Ekörül forog minden. És ez a baj. Azon gondolkodtam, miközben már sokadik alkalommal figyeltem meg a mosolytalan rohanó embereket, hogy mi történne akkor, ha egy reggel arra ébrednénk, hogy aznap nincs pénz. Elmész a boltba, elhozod, ami kell neked aznapra, és elég lesz, ha szívből jövő mosollyal fizetsz. Vajon hányan laknának jól aznap? Szerintem nem sokan.
Igaz, persze, nekem is vannak gondjaim, és én is szépen bele tudok süllyedni a problémáim mocsarába ideig-óráig. DE! Mindig, minden körülmények között találok valamit, ami jó, vagy szép, és örülni lehet neki, hogy a mocsár helyett újra az életem ösvényén járjak. Jó nekem.. -mondták már olyan sokan. Jó bizony. Mert megdolgoztam érte. Sokat, és keményen. Különben már nem itt lennék. El kellett viselnem sok mindent, át kellett élnem sok mindent ahhoz, hogy most az lehessek, aki vagyok. Egyszer majd lehet, hogy még megszáll az ihlet, és meg is írom a saját életem történetét, hogy majd akik olvassák, értsenek, vagy tanuljanak.
Nagyon szeretném, ha mindenki tudna másképp gondolkodni. Szeretném, ha tudnának az emberek mosolyogni, szeretni, örülni és boldognak lenni. Most kevesen tudnak. Sokkal többeknek megy a gyűlölködés, a harag, és a már-már őrületig fokozódó gyűlöletkeltés.
Pedig olyan kevés is elég lehet... Örülni annak, hogy aznap reggel is felébredhetett, boldognak lenni attól, hogy egészséges. És szeretni magunkat, a családunkat, a barátainkat.
Kicsit filozofikus, melankolikus és utopisztikus az egész, tudom. De bármilyen hihetetlen is, én sok ilyen embert ismerek. Akik minden bajuk dacára látják a világban a szépet, a jót. Persze, van köztük olyan is, aki néha azért ugyanúgy, mint én is, belesüllyed a mocsárba, kicsit tüskés is lesz közben, de még ő is képes látni a napfényt.
Na persze, lehet, hogy tényleg csak ennyi a titok:
"Ha szeretsz, más szemmel nézel a világra... Nagylelkű leszel, megbocsátó, jószívű, pedig korábban esetleg kemény és rideg voltál. Az emberek óhatatlanul is hasonlóan viszonyulnak majd hozzád, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél.'
(Anthony de Mello)
Mert magamról biztosan tudom, hogy szeretni nagyon tudok. Sokféleképp. Mert ugye mindenkinek van egy kis helye a szívemben, és mindenkit másképp szeretek vele. Mégis egyformán.
De azt nem akarom elhinni, hogy ilyen sokan vannak, akik ezt elfelejtették...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése