Elég!

Fura dolog az élet. Mert ugye aki éli, az nem tekint rá úgy, mint egy ajándékra, sőt van, amikor sokkal inkább teher, mint áldás. De amint jön valami, ami kicsit is veszélybe sodorja, azonnal kapaszkodik mindenki belé, mert az egyetlen, amit ismerünk, az ez az élet. Mindegy az, hogy ki miben hisz. Túlvilágban, reinkarnációban, vagy akármiben. Mindenki hiszi (vagy reméli), hogy van még ezután is valami. Én hiszem, hogy van, és tudom, hogy ott egy szebb, békésebb, és nyugodt világ vár majd. Majd, amikor már kiérdemlem, hogy odamehessek.
És ott nem lesznek sem vádak, sem kérdések, sem kétségek, sem kétkedések, sem számonkérések, sem felelősségrevonások. És nem kell válaszolni arra, amit ki sem mondtak. Nem kell elmondani, hogy amit akartam, az minden. És semmi egyben. Pillanatok, percek, érzések, gondolatok. Mosolyok, könnyek. Napsütés is, és felhő is. Olyan ajándékok, amiket nem kell kérni, csak adják, és nem kell megköszönni sem, mert nincs mit.
Ebben az életemben ezt soha, senki nem fogja érteni. Mert itt csak beszélünk. Állítólag mindannyian egy nyelven, mégis kételkedem benne. Ha ugyanazt a nyelvet beszéljük, akkor nem lehet, hogy annyiszor értsék félre annyian, amit mondok. Vagy nem tudok kommunikálni?
Azt mondják, beszédes a szemem. És az arcom. És azt is mondták már, hogy kevesen tudnak ennyire szeretni. Lehet, hogy mind igaz. Boldogabb ember nem vagyok tőle.
Mert nem érti senki, amit mondok. A hiba valószínűsítem, hogy az én készülékemben van, mert ha mindenki hülye, akkor nem biztos, hogy a mindenki a hülye. Úgyhogy levonom a megfelelő tanulságot, és a készülékemet szervizbe adom. Valami kommunikációs szakértőhöz, aki belémprogramozza azt a nyelvet, amit Ti beszéltek, ami majd megtanít spórolni is és beosztani, ami megtanít főzni, és takarítani, és tökéletesen működni az életem minden területén. És akkor én leszek a szuperanyu, szuperfeleség, szuperháztartásialkalmazott, szuperbarát, és minden. Csak nem lesz lelkem. De ezek szerint arra nincs is szükség.
Csak a tökéletesség kell, mindig, mindenáron.
És nem, nincs ez címezve külön senkinek. Csak úgy bele a vakvilágba. Minden keserűséggel, fájdalommal, és dühvel. És most fáj igazán, hogy az, aki a legjobban el tudná ezt nekem magyarázni, aki a leginkább tudna most útmutatást adni, az már nincs. És nem jön vissza hozzám elmondani, amit nem mondott még el. Vagy mondja, csak már nem is hallom?
Mindegy.. mert nem érdekel úgysem senkit. Legyek az, akit látni akarnak.. feleljek meg minden elvárásnak, éljek velük, és ne értük.
Még jó, hogy vagyok annyira skizo, hogy ha mindig egyet kinyírnak is belőlem, még sokan maradunk. Belefér...