Mese?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis, angyalszemű kislány. Ugyanolyan hétköznapi gyerek volt, mint a többi, aki a szülei szemefénye. Ugyanúgy járt óvodába, iskolába, ugyanúgy zsörtölődött a reggeli felkelések miatt, nem szerette a spenótot, és nem szeretett leckét írni sem. Leckeírás helyett álmodozott. Mindig valami szépet képzelt el, másik családot, ahol királylány is lehetne, mert mindenre lenne pénzük, hatalmas házat, ahol minden barátnője ott aludhatna. Így éldegélt az angyalszemű kislány.
Aztán egy napon beteg lett. Fájt a hasa. Orvoshoz vitték, de nem találtak semmi bajt. Azért kapott gyógyszereket, de a kislány hasa folyton fájt, pedig a kedvenceit kapta ebédre, vacsorára, kedvére álmodozhatott. Egy délután, miközben feküdt az ágyban álmodozva, odaült a párnájára egy tündérlány. Gyönyörű ruhája volt, szép, mosolygós arca, még a szeme is mosolygott, ahogy nézte a kislányt, aki meglepődve figyelte, hogy mi történik.
-Te ki vagy?-kérdezte
-Én Angela vagyok, és tündérlány. Azért jöttem hozzád, hogy segítsek meggyógyulni, ha akarod.
-Á, engem nem tudnak meggyógyítani. Nézd, mennyi gyógyszert bevettem már, mégis mindig fáj a hasam.
-Megmutatod hol fáj?-kérdezte Angela még mindig mosolyogva
A kislány rámutatott, hol fáj, mire a tündérlány végigsimított rajta csodálatosan puha kezeivel, valamit mondott is, és a következő pillanatban már nem fájt. Mire a kislány megköszönte volna, már ott sem volt.
-Nahát.-mondta félhangosan a kislány- Egy igazi tündér. Az én ágyamban.
Felkelt, örömmel mesélte anyukájának, hogy mi történt vele. Az anyuka gondterhelten figyelte gyermekét. Nem tetszett neki, hogy már megint álmodozik. Már megint álomvilágban jár, ahelyett, hogy a leckéjét pótolná. Elhatározta, hogy ezügyben is kikéri az orvosok tanácsát. Így is lett. És következő héten már vitte is a kislányt kézen fogva egy másik doktornénihez, aki nem fogja bántani, nem kell tőle félni, csak beszélgetnek. A kislány első pillantásra utálta az új doktornénit, hát még, amikor azt mondta, nem léteznek tündérek, angyalok, csak ő képzeli, és nem szabad sokat gondolni rájuk. Aznap este még sírt is, mielőtt elaludt. Nem akart hinni a felnőtteknek, hiszen ő látta a tündérlányt, a saját szemével.
Zaklatottan aludt el, álmában futnia kellett a néni elől, aki el akarta venni a játékait is. És ekkor...mint valami csoda, kis, piros sapkás manó jelent meg. Megállította őt is a futásban, a nénit is, aki üldözte, intett egyet a varázspálcájával, amitől a kislány egy gyönyörűséges kastélyban találta magát, ahol temérdek játék volt, és azzal játszhatott, amivel csak akart. Reggel, mosolyogva ébredt, és nyomban elmesélte az anyukájának, hogy álmában találkozott egy manóval, aki nem lehetett más, mint álommanó.
Másnap megint a doktornéninél találta magát. Aki most játszani akart vele. Elővett egy csomó bábot, hogy bábozzanak. De a kislány képtelen volt rá, hogy ezzel a nénivel bármilyen mesét is eljátszon. A néni mérges lett, és végül felírt neki valami gyógyszert, és azt mondta az anyukájának, hogy ezt mindenképpen be kell neki adnia, különben sosem fog meggyógyulni.
A kislány sírt, mert rossz volt, hogy a néni is mérges lett rá, az anyukája meg szomorú. És már aznap délután megint fájt a hasa is. Így aztán két gyógyszert is kapott. Attól, amit a néni adott, szörnyen álmos lett.
Feküdt az ágyában, félig aludt is már, amikor megint megjelent nála Angela.
-Mi történt veled?- kérdezte azokkal a gyönyörűen csillogó szemeivel
-Megint beteg vagyok. A hasam is fáj, meg egy néni azt mondta, a fejem is beteg, mert elmeséltem neki, hogy találkoztam veled is, és álommanóval is.
-Tudod, nem mindenki lát minket. -mondta Angela.- Akarod, hogy meggyógyítsam a pocakodat megint?
A kislány huncut mosollyal bólintott, és behunyt szemmel várta a kis tündérlány érintését, amitől olyan jóleső meleg járta át. Mire kinyitotta a szemét, már ott sem volt. De a hasa nem fájt, és boldog mosollyal az arcán aludt el.
Álmában csodavilágban járt. Mindenhol tündérlányok játszottak nevetgélve, tündérmamák mosolyogtak rájuk. Kis manócskák pici csillogó házikókban sütötték a palacsintát. Komoly, nagyszakállú varázslók őrizték a boszorkányokat, nehogy elinduljanak a seprűiken. A kislány jól érezte magát köztük, a tündérlányok játszottak vele, a tündérmamák megsimogatták, ölelgették. A kis manók pedig fenségesen finom csokis palacsintával etették. Ugyanazzal a boldog mosollyal ébredt, ahogy elaludt, és boldog csacsogással mesélte szüleinek reggelizés közben, hogy micsoda helyeken járt éjszaka.
Az apuka és az anyuka összenézett, és a fejét csóválta. Nem értették, miért beszél ilyeneket gyermekük. Reggeli után a szülők róla beszéltek. Hallotta a szobájában, ahogy azt mondják: "Meg kell állítanunk ezt benne. Sosem fog boldogulni, ha folyton csak álmodozik.Tanulnia kéne" A kislány elszomorodott, és nem is értette a szüleit, igaz, eszébe jutott, hogy Angela azt mondta, nem mindenki látja őket. "Lehet, hogy ők sem?"-tűnődött
Aznap este várta, hogy megjelenjen a tündérlány. És egyszercsak tényleg ott ült a párnáján.
-Adok neked egy ajándékot- mondta Angela- De nagyon okosnak kell lenned ahhoz, hogy meg is tarthasd.
-Én nagyon okos vagyok.- mondta kissé megbántva a kislány
-Meg kell ígérned, hogy amíg nálad van, mindig minden leckédet megcsinálod.
-Megígérem.
-És nem szabad, hogy fájjon a hasad.
-De ezt hogy ígérjem meg? A hasam csak úgy fáj...
-Dehogy.....-mosolygott Angela.- Nyugodtan ígérd csak meg.
-Hát jó, megígérem.
Angela egy kis táskát nyújtott el. Olyan királynőset, amit össze lehet húzni egy zsinórral a tetején, és csillog-villog. A kislány belenézett, de nem látott semmit. Kicsit csalódottan nézett a tündérlányra, aztán rögtön elszégyellte magát, hisz bizonyára a táska az ajándék. Angela elnevette magát.
-Nem látod, mi van benne, igaz?
-Nem. -mondta szomorúan a kislány- Mert nincs is benne semmi.
-Dehogynincs. A tündérmamák saját kezűleg tették bele Neked. Benne van a legragyogóbb napsütés, hogy mindig mosolyogj. Benne van egy gyönyörű szivárvány-szelet, hogy mindig láthasd a szépet. Benne van egy tavaszi virágos mező, hogy mindig meg tudj nyugodni, ha bánatos vagy. És van benne simogatás a fájdalmakra egyenesen a varázslók pálcájából. És még valami.. álommanó varázspora. A rossz álmok elűzésére. És van benne az összes tündér hajából egy-egy szál.. hogy emlékeztessen arra, hogy mi létezünk, és Te is egy vagy közülünk.
-Én? -csodálkozott a kislány
-Bizony. Ha jól tudod használni a táskát, boldog leszel, és képes leszel arra, hogy így, mint én is, másokat meggyógyíts, felvidítsd.
-Hogy kell jól használni?
-Mindig legyen nálad. Ha bánatos vagy, vagy fáj valami, csak nyisd ki, nézz bele. Sose vegyél ki semmit, és sose hidd, hogy elfogyott belőle. És mire felnőtt leszel, Te is tudni fogod, hogyan tedd boldogabbá az embereket itt a Földön. Mert tudnod kell, hogy különleges kislány vagy. Csak nem szabad mondanod, mert az emberek nem értik. De Te meg fogod nekik tanítani, ha sokat tanulsz.
Meg kell ígérned, hogy vigyázol a táskára, és mindig hinni fogsz abban, amiben most.
-Megígérem. -mosolygott vidáman a kislány, és tényleg különlegesnek érezte magát kezében a csodatáskával
Ettől a naptól kezdve senki sem ismert rá. Igaz, mindig nála volt egy, az idők során kicsit viseltessé kopott csillogó táska, titokzatos mosollyal néha kinyitotta, de szorgalmasan tanult, sosem volt beteg, és bearanyozta mindenki életét, aki csak ismerte.
És mire a kislányból felnőtt lett, sok-sok ember gondolt rá hálás mosollyal a mosolyért, amit kapott tőle, a boldog pillanatokért, amivel megajándékozta, egy-egy megnyugtató ölelésért.
Ő pedig továbbra is álmodozva várta a pillanatot, amikor végre valósággá válik az álom. Néha megsimogatta gondolatban a tündérek haját, néha belefeledkezett a táskában lévő napsütésbe, néha bizony el kellett merülnie a szivárványban.
Egyszer volt, hol nem volt, született egy tündér... türelemmel, megértéssel, mosolygással, és kitartással, és azzal a végtelen hittel, amire csak a gyermeklelkű tündérlányok képesek.

Vagy talán más is? :-)