Mindenféle (ahogy jött)

Ha hétfő reggel jókedvem van, akkor az remélhetőleg azt jelenti, hogy ez a hét egy jó hét lesz. Mondjuk teljesül egy csomó kívánságom, vagy legalább csak egy.. Ha az teljesül, akkor már minden a legnagyobb rendben lesz. Reménykedem nagyon. Azt mondjuk nem tudom, mi fog történni, ha nem... de a nem szót igyekszem kitörölni a szótáramból. Mert ugye olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó, így aztán olyan nincs, hogy amit nagyon akarok, azt ne érjem el. Így, vagy úgy, de el fogom érni. :-) Fene azt a nagy magabiztosságomat mostanában. :-D
Egyébként jó ez az állapot. Ismerem magam, mondhatni még jóban is vagyunk. Optimista vagyok, és tényleg keresem (többnyire meg is találom) mindennek a jó oldalát, vagy ha úgy tetszik, azt a felét, ahol süt a nap. Igyekszem ezt átadni mindenkinek, több-kevesebb sikerrel. De nem adom fel! Egyszer megtanítom mindenkinek, aki még nem tudja, hogy minden helyzetben lehet mosolyogni, mert mindig van valami, még a leglehetetlenebb helyzetekben is, aminek lehet örülni. És ha lehet, hát akkor örüljünk. :-)
Mondjuk könnyen vagyok, van nekem egy olyan imádnivaló kicsike kis királyfim, aki egy-egy mozdulatával, mondatával, nézésével, vagy bármivel olyan euforikus boldogságot tud okozni, ami már-már talán szégyellnivaló is. Mint tegnap este. Ahogy táncolt. :-D Imádtam érte. Ahogy a négyévesek gondtalanságával és vajmi kevés kis szégyenérzetével riszált, grimaszolt, fantasztikus volt. És egy csapásra megváltoztatta maga körül a világot. Az pedig, ahogy olyan igazi ritmusérzékkel minden zenére sikerül neki valami kis koreográfiát kreálni, külön bámulnivaló. Igaz, ha visszagondolok, babakorában sokat táncoltunk. Sokszor aludt el úgy a kezemben, hogy előtte "táncoltunk" egyet. Már akkor is imádta. Most meg... fantasztikus kis ember lett belőle.
Persze, nemcsak ő. A középső fiam, aki mindig a legjobban ragaszkodó lesz, azokkal a hatalmas és gyönyörű gesztenyeszínű szemeivel, és a hosszú szempilláival egy pillanat alatt le tud venni a lábamról, még akkor is, ha épp hatalmasra tátott szájjal ordít valamiért. Mert azt nagyon tud... még mindig így érvényesül a legjobban. Minél hangosabban, mert akkor tutira mindenki ráfigyel. De az az igyekezet, ahogy próbál a saját korlátain átlépve mindent megtenni, amit a többiek tudnak, az bámulatos. Azt hiszem, sokan tanulhatnánk tőle, és vehetnénk példát arról az álhatatosságról, amit ő tanusít.
És aztán a legnagyobb... az első, aki annak idején rabul ejtett már azzal az érdekes "mekegéssel", amit sírás gyanánt a szülőszobán produkált. És az a 10 éve fennálló tökéletes lelki összhang. Amivel mindig tudja, hogy ha baj van. Mindig tudja egy pillantásból, hogy most akkor mi is van. És ott van a kék szemeiben minden... Végtelenül jó ember, a szó legszorosabb értelmében. Soha, senkiről nem feltételez rosszat, soha, senkiben nem keresi a hibát. (najó, azért a testvéreit szó nélkül elveri ám... :-D) Határtalan tudással, és bölcsességgel rendelkezik, de nem kérkedik vele, ugyanazzal a szerény mosollyal nyugtáz mindig mindent, ami sikerült, amiért megdícsérték/megdícsértük.
Néha esténként, mikor már alszanak, és végre csend van, béke és nyugalom, nézem őket, és reménykedem, hogy azokat a tulajdonságaimat sikerül átadni nekik, amik a legjobbak. Reménykedem, hogy sikerül olyan útmutatást adnom nekik, amivel könnyen veszik majd az akadályokat, vagy legalább tudják, hogy mindig van hova fordulni. Persze, nincs bennem semmi olyan, amit túlmisztifikálnék, tudom, hogy még hihetetlenül sok energiát kell mozgósítanom addig, amíg majd egyszer útnak indulnak. Látom magam előtt, ahogy majd lerágom a körmömet, mert Erik és Roland bulizik egész éjjel, miközben Patrik már valami teljesen komoly dolgot művel a számítógéppel (amit valószínűleg nem is fogok érteni). Látom, ahogy majd összevesznek a kocsikulcson, meg a nőkön, meg ahogy szanaszét hagyják a negyvenakárhányas cipőket, és az xxl méretű pólókat, mert nem érnek rá elpakolni. És látom, ahogy folyamatosan gyártom a kaját, mert mindig mindent azonnal eltüntetnek, mintha sosem lett volna. De látom, ahogy majd ezek a nagy lakli negyvenakárhányas lábú fejtőllábiggyomrú kamasz fiaim, akiknek talán ha hónaljukig fogok érni, két rohanás között majd megölelnek. És ha még akkor is fogják tudni mondani, hogy "Nagyon szeretlek, anya", akkor majd megnyugszom. Mert akkor jól csináltam. Mindegy, mennyi baklövést fogunk elkövetni közben... mindennek oka van, semmi sem történik véletlenül. A hibáink pedig azért vannak, hogy tanuljunk belőle. :-)