Vannak az ember életében (hát még az enyémben) napok, hetek, amikor tökjól elvagyok a saját gondolataimmal. És a szó jó értelmében akkor is skizo vagyok, mert tisztában vagyok vele, hogy többféle személyiségből lesz egy egész Dius. És képes vagyok rá, hogy lássam külön-külön is a sokféle személyemet. Lehet, hogy tök hülyeség, és tök értelmetlen, de akkor is így van. Engem nem zavar, megszoktam már. Megfelelő helyeken meg gondosan titkolom, nehogy kényszerzubbony legyen a vége. Igaz, már a "Lipótot" is bezárták. Na, mindegy. Szóval, a saját gondolataim. Kérdések, válaszok, hosszabb-rövidebb monológok. És ilyenkor a végére azért szép lassan megint rend lesz odabent. És idekint is. Mert ilyenkor párhuzamosan takarítok. Kisikálom a rejtett sarkokat, szegény kicsi pókok ilyenkor áldozatul esnek a mániákus takarításnak..
De annyiszor megtettem már, hogy tudom, most sem hiábavaló. A végére majd minden ragyog. Ha nem is a régi fényében, mert azért ugye mindig van egy kis "kopás", de látható az eredmény.
És ma jutott eszembe, miközben felmostam gondos alapossággal minden létező porcicát eltüntetve és megsemmisítve, hogy tulajdonképpen bőven hálás lehetek a sorsnak. Mert voltam én már heteket belekényszerítve egy fotelba, mert olyan izületi gyulladásom volt, hogy mozdulni sem nagyon bírtam.. Voltam már a pokol legmélyebb bugyraiban, mikor először tudtam meg, hogy epilepsziás vagyok. Voltam akkor is benne a jó mély gödörben, mikor a középső fiamról két nap alatt derítették csak ki, hogy milyen mértékű az oxigénhiány, amit elszenvedett születés közben. És ezek csak kiragadott emlékek, ennél bizonyára sokkal több van, ha jó mélyre ások, és még a szőnyeg alatt is nekiállok söpörni. Mégis, mindig talpraállok, mindig kihúzom magam, és mindig tudok mosolyogni. Amikor már rendet teszek.
Egyszer nem fog zavarni, ha beszélnem kell a betegségemről. Egyszer ki fogom tudni mondani, hogy "Dius vagyok, 31 éves, 3 gyerek anyukája, epilepsziás, és boldog." (remélhetőleg azt majd nem kell hozzátennem, hogy x napja tiszta :-D)
A fejem egyébként ma is zsibbad. Szerintem ha tarkón vágnának úgy istenigazából, azonnal meghalnék. Vagy a fene tudja. Azt azért ki kell érdemelni. Valamelyik nap erről beszélgettünk Erikával. Hogy miért is sírunk, ha valaki meghal. És olyan egyszerre mondtuk, hogy azért, mert magunkat sajnáljuk. És az, hogy "látom" ezeket az embereket, az kicsit ijesztő, de már el tudom fogadni. És majd megtanulom érteni is, mit szeretnének tőlem. De ez is olyan téma, amiről nem beszélek, mert mindenkit elriaszt. Pedig nincs mitől félnünk.
A nyertes novellában azt írta az a lány, hogy a kiválasztottak betegsége az epilepszia. Ez egy jó felfogás, azóta sulykolom magamba egyfolytában. Merthogy sok híres ember volt.. és akkor még úgy gondolták, hogy ez különleges dolog. Napóleon és Ady is pl. Most is különleges egyébként, csak másképp. Most ezt úgy hívják, nyomi. :-D És nem csodálják, hanem kirekesztik. Nem csak ezt a fajta betegséget. Bármilyet. A kemoterápiás kezeléstől kopasz és sápadt ember mellé nem ülnek le az orvosi rendelőben. Mintha ragályos lenne.. Akinek amputált végtagja van, azt bámulják. És millió dolog még.
Feladom.. képtelen vagyok normálisan leírni a fejemből a zűrzavart. Majd... hátha lesz értelmes egybefüggő gondolatom is.
Addig pedig:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése