Ha csak úgy, egy hétköznapi beszélgetés keretében váratlanul azt mondanám valakinek, hogy "Képzeld, olyan szinten nem érzem jól magam a bőrömben, hogy legszívesebben világgá mennék"- szerintem minimum bámulna rám, mint borjú az újkapura. Mert nálunk minden a legnagyobb rendben van. Egészséges, szép gyerekeink vannak, lakás, lakásban minden, mi szem-szájnak ingere, férjem dolgozik, van autónk, megélünk azért minden hónapban hellyel-közzel abból, ami van. Tehát mi lehet a baj? Ugye? Ezzel a felszínes megítéléssel szemlél mindenki mindent. Persze, hülyeség is lenne, ha mindenkit annyira közel engednénk magunkhoz, hogy a felszín alá lásson, de néha dühítő azért. Mert ha kicsit megkocogtatjuk a tojás héját, az bizony rögtön megreped, és nem kell neki sok, hogy már ne is legyen tojás, hanem csak egy kupac héj. Azzal meg ugye nem sokra megyünk.
Egészen kicsi kislány korom óta arra vágytam, hogy majd nekem lesz kisbabám, és nekem semmi más dolgom nem lesz, mint vele lenni, öltöztetni, dédelgetni, játszani vele. Kicsi lányként persze, hogy fogalmam sem volt arról, hogy sok minden mással is jár egy kisbaba, aki nem is marad kisbaba sokáig. Szerencsésnek mondhatom magam, mert 15 évesen már mellettem volt az az ember, aki a mai napig is. Igaz, párszor már elgondolkodtam rajta, hogy nem is annyira a szerencsének köszönhető ez, mint annak, hogy bizony, a szó szoros értelmében "lecsaptam" rá. Mondjuk ez lényegtelen. Végigcsináltunk az elmúlt 16 évben sok mindent együtt is, és külön-külön is. Túlestünk betegségeken, kijártuk az iskoláinkat. Sose beszéltünk arról, hogy milyen lesz a jövőnk. Gondolom, hogy ő is elképzelt magának valamit, ahogy én is. Én bevallom, az érettségi évében valami egészen másról "álmodoztam", mint ami most van. Azt gondoltam, ha főiskolára nem is jutok be, de elvégzek egy mérlegképes tanfolyamot, aztán elhelyezkedem valami jó munkahelyen, megteremtem magamnak azt a biztos hátteret, ami ahhoz kell, hogy amikor már gyerekeim lesznek (abban mindig biztos voltam, hogy minimum három) akkor otthon fogok könyvelni különböző cégeknek, és mindenféle irodai munkát fogok nekik lebonyolítani (bizonyám, már akkor a távmunkában gondolkodtam, pedig még internet sem igen volt). A mérlegképes tanfolyam elvégződött, de sosem vizsgáztam le. A jó munkahely meglett. Aztán sodródtam. Megszülettek a gyerekek, szép sorban, most is, ha egymás mellé vannak állítva, mint az orgonasípok. És már nem volt meg bennem az a tűz, ami régen. Magam iránt. Nem volt egy kicsit sem fontos, hogy tegyek magamért, vagy ha úgy tetszik azért az álomért, amit régen álmodtam. Mostanra meg úgy elrohant mellettem a világ, hogy ez már nem lehetséges. Egyrészt, lemaradtam, mint a borravaló. Sokat kéne tanulnom, hogy felvegyem a ritmust. Másrészt, változtam egy csomót. Mégsem eleget.
A párom és én ez alatt a 16 év alatt teljesen összecsiszolódtunk. Együtt nőttünk fel, szinte biztos, hogy együtt is öregszünk meg. De még mindig nem beszélünk arról, hogy ki mit is szeretne a jövőben. Vagy hogy hogy képzelte. Egyrészt, mert bármennyire is olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja, mégsem. Ő abszolút racionalista, mindig, minden helyzetben két lábbal áll a Földön, míg én álmodozó vagyok, és sokkal inkább vezet a szívem, mint az eszem.
Azt mondták nekem, hogy most már lassan itt az ideje a hazatérésnek. Ami igaz. Csak épp magam sem tudom, mit is szeretnék, ha hazatérek. Nem valami könnyű mindent összehangolni, és egybegyúrni, hogy aztán újraszülessen az a Dius, akit Ti is ismertek, mindannyian. Csak én nem. Mert vagyok én sírós-mosolygós, nagyon jókedvű, tombolós, táncolós, énekelős, de nagyon magamba zuhanós, zokogós, szomorú szemű, nagyon barát, és nagyon egyedül.
Magamnak kell megteremtenem újra magamat. De nem egyedül. Ezt is tudom. Azt is tudom, hogy kommunikálnom kell. El kell mondanom, miket gondolok, miket érzek. El kell mondanom, hogy mennyire vágyom az ölelésekre, egy-egy olyan pillantásra, amikor nem kell szó. Hülyeség 16 év után lángoló szerelmet várni. Főleg ebben a hajszás világban. Tudom, hogy hülyeség. És nem is muszáj lángolni. Csak ha legalább parázs lenne...
Képtelenség ezeket az érzéseket normálisan megfogalmazni. Képtelen vagyok jól elmondani, hogy tulajdonképpen még csalódtam is magamban, mert azt gondoltam, sokkal erősebb vagyok. Azokon az álmokon már rég túl kellett volna lépni. Mert lett helyettük másik. Még mindig van. Álmodozom egy kislányról (mindig a babák), álmodozom egy könyvről, amit megírok, de álmodozom még mindig egy házról, ahol elférünk kényelmesen, álmodozom egy olyan életről, ami tele van nevetéssel, szeretettel, ölelésekkel, puszikkal, meglepetésekkel. De mindig felébredek, és itt találom magam... :-D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése