Február 14.

Nem, eszembe se jutna a Valentin-napról írni. Nem ezért ez a cím. Az idén ez a február 14 egészen másról szólt nekem. Csupa-csupa jó dologról. De haladjunk sorjában.
Szombat reggel hét órakor önként és dalolva elhagyni a jó meleg ágyikót, az egyáltalán nem jellemző rám. Az meg ugye végképp nem, hogy amolyan duracellnyuszisan rögtön nekifogjak szendvicset csomagolni, hátizsákot pakolni, üdítőt készíteni, és aztán persze nyolc után már kicsit kétségbeesve pislogva az órára, hogy jajj, még alszanak, le ne késsük a vonatot. De nem késtük le. És 9-kor már ültünk a vonaton, útban a találkozó felé, amire olyan sokan készültünk olyan régóta már. Kicsi királyfim egy pillanatra sem hagyta, hogy akármi miatt is izguljak, mert persze, hogy hozta a formáját, már a harmadik megállónál a néni ölében ült, és lehengerlően magyarázott neki mindenfélét, és közölte, hogy: "Én már láttalak téged régen is, mikor még kicsi voltam." Néni persze elolvadt. (én meg égtem... :-D) Beértünk a Déli pályaudvarra, leellenőriztük, mikor jön hazafelé vonat, majd átmetróztunk a Nyugati pályaudvarhoz Eszterék elé. Nagyfiam szegény folyton attól tartott, el fogom veszíteni, mivel csak két kezem van, amivel a két kisebb fiam kezét fogtam. (de persze nem veszett el) Megérkeztek Eszterék is végre, ugyanazokkal a mosolyokkal, mint nyáron, és indultunk is a nagy találkozó helyszíne felé. Konkrétan és talán kicsit stílusosan is a Csodák Palotájába. Már mindenki ott volt. Sok-sok anyuka és sok-sok gyerek, akik mind idegenek voltak ugyan, mert most találkoztunk először, mégis mindenki olyan ismerős, hiszen már negyedik éve osztunk meg egymással minden gondolatunkat, örömünket, bánatunkat, fényképeinket egy fórumon. Én jegyvásárlás után nem sokkal el kellett hogy menjek egy kicsit. Eszter vállalta a fiúk pesztrálását addig, ami nagyon-nagyon jólesett.
Elindultam a Marczibányi téri Művelődési Központ felé, igazából azt sem tudtam, hol van, csak mentem.. és érdekes, hogy rögtön oda mentem, ahova kellett. Beléptem, kaptam egy kérdőívet, amit ki kellett töltenem, majd az első sorba kellett ülnöm. Fura volt, ahogy körülnéztem. Ez már lehet, hogy valami paranoia, de a többieken olyan látványos volt a betegség. Szerintem én azért ennél "normálisabb" vagyok (még?). Kezdődött az eredményhirdetés. Kedves ember beszél, valami professzor. Mellette egy fiatal lány, később kiderül róla, az Alexandra könyvkiadó egyik lektora, a zsűri tagja volt ő is. Elmondja, mekkora öröm volt olvasni a beküldött novellákat, mekkora öröm volt látni, hogy kivétel nélkül mindenki gyógyulásra törekszik, és normális életet élni (ja, hát van más választás?). És aztán.. az első helyezett, F.Nóra. Az anyukája veszi át az oklevelét, meg az ajándékait, mert ő Skóciában van (ott tanul). A zsűri elmondja, azért ő, mert nagyon tetszett nekik, hogy humorral fogja fel az egészet (ja, kérem... fiatalság..) És aztán, mire épp elgondolkodnék azokon, amiket az anyukája mondott, már hirtelen hallom, hogy a nevemet mondják. Felállok, körülnéznék, rájövök, hogy nincs kire néznem. Kicsit, egyetlen pillanatra a büszkeség és az öröm mellett fájt is. Csupa idegen arc tapsol, és mosolyog. Senki nem jött el, aki velem együtt lehetne büszke, és aki tudná, hogy abban a pillanatban azért vissza kellett nyelnem a könnyeimet is. Kaptam oklevelet, könyvet, és pénzjutalmat. Visszaültem a helyemre, és folyamatosan jó mélyeket lélegeztem, nehogy elsírjam magam. Az örömtől, hogy megcsináltam, és másoknak is tetszett, a bánattól, hogy ezt is egyedül kellett, hogy átéljem, meg egyáltalán..
Felolvasták a nyertes művet. Tényleg jó volt. Teljesen másképp éli ő meg az egészet, mint én. Tényleg ennyit számít az élethelyzet, és az életkor? Bohókás egyetemistaként lehet, hogy én is "epszi"-nek tudnám hívni? Nem hiszem.. Kicsit irigylem érte, bár tudom, rajtam múlik csak, hogy kezelem ezt az egészet. Na, mindegy.. Szóval, alig vártam, hogy leléphessek, és szaladhassak megosztani mindenkivel az örömömet. Először persze az épületből kilépve telefonon Vele, aztán szinte futva a gyerekeimhez, és a barátnőimhez, Velük is. Szívből örültek mindannyian, olyan aranyosak voltak. Gyerekek jól voltak, jók voltak. És persze, hogy a legnagyobb hiányolt a legjobban. (szokás szerint) A lányokkal nagyon jó volt, bár sokat nem tudtunk beszélgetni, hol erre, hol arra kellett menni, vagy fényképezni, vagy csak úgy.. De mindenképpen jó volt. Eszterékkel még utána visszamentünk a műv. központba, mert alá kellett írnom egy átvételi elismervényt a pénzről, aztán a McDonald'sban megetettük a gyerekeket, meg magunkat. Túl hamar lett vége a napnak, pedig annyi mindent tudtunk volna megbeszélni. Mindkettőnkben maradt hiányérzet emiatt, de majd egyszer valami csajos napon bepótoljuk. :-) Az biztos, hogy még akkor is nagyon feltöltött, ha baromira el is fáradtam.
Itthon új szőnyeg várt. És béke. :-) És elismerés. :-)
Csoda, hogy estére lemerült még a duracell is? Már tízkor ágyban voltam, félhullán.
De egy biztos, ennek a napnak az emléke sokáig fog éltetni még. :-)