Díjat kaptam

Ez egy jó hétfő szerda. Mert még ma is ragyogó napsütéses nyári meleg volt, amitől igenis sokkal szebb színben láttam a világot. Történt ugyan olyan is, ami kicsit megviselt, és olyan is, amit majd inkább máskor elmesélek (ez azért jó). Estére azért kezdtek lemerülni a napelemek, de épp akkor beléptem a blogomra, ahol Dominika kedves kommentje várt. Díjat kaptam tőle. Egy olyan igazán szívmelengetős díjat, merthogy azt mondja, hatodmagammal együtt a kedvenc blogja vagyok. Ami nagyon megtisztelő és nagyon jó érzés. És itt is köszönöm neki még egyszer.

A díj átvevésének vannak szabályai. 5 dolgot kell elárulnom magamról, és másik 5 blognak kell tovább adnom, még pedig olyanoknak, akiknek a rendszeres olvasóközönsége még nem érte el a 200 főt.

Amíg még egy kicsit gondolkodom, ki is legyen az az öt, addig elárulom magamról azt az öt dolgot. Ami... hát nem is tudom. Van még olyan, ami ne lenne nyílt titok? 
1. Nagyon könnyen sírva fakadok. Pl. azon is, hogy a legkisebb is egyedül biciklizik már.
2. Az egész családunknak ugyanaz volt az ovis jele. Igen, mind az ötünknek. Boríték. :)
3. Szeretném a 16. házassági évfordulónkat Velencében tölteni.
4. A legtöbbet magamról az elmúlt két évben tanultam.
5. Az a titkos vágyam, hogy egyszer a saját könyvemet olvashatom a fürdőkádban. :)

És akkor jöjjenek a kedvencek (közül öt, aki megfelel a feltételeknek).

1. Mimikri, akit ugyan a blogvilágon kívül "ismertem meg", mégis a blogvilág berkein belül mélyült el az "ismeretségünk", és akit eddig is csodáltam az életfelfogása miatt, most azonban még inkább csodálom azért, ahogy "fordult a kocka", és vállalta önmagát. :)
2. Timi, akit nem rég óta olvasok, de sikerült már hosszú időkre belefeledkeznem az írásaiba. Nagyon tetszik a stílusa, nagyon szimpatikus a gondolkodása. :)
3. Altair, aki ugyan Dominikától is megkapta a díjat, de kettő kedvenc díj az kétszer akkora öröm, mint egy... Neki azért, mert annyira sokrétű és szerteágazó, hogy néha azt gondolom, ezt nem is lehet bírni. De lehet. És ha nem ezekért, akkor a hét gondolata ötletért mindenképpen a kedvencem. :)
4. Cucka, aki az Ő mélységeivel és magasságaival mindig megmosolyogtat, vagy épp megríkat. A gyerekei pedig a szemem előtt nőnek fel. És ez csodajó.
5. Lili, akiben mindig csodáltam, hogy akkor is tudja humorral nézni a dolgokat, amikor mások elbújnának a sarokban őrjöngve-zokogva. És most már tudja is. :)

A kép pedig innen letölthető, hogy vihessétek. Sry, a jobbklikkes másolás még mindig le van tiltva.

Napelem

Úgy volt jó, ahogy volt ez a négy nap. Vagyis négy és fél, ha azt is beleszámítjuk, hogy már péntek délután is itthon voltam, mert egykor végeztem. A világon semmi nem volt, amiért menni kellett volna valahova, sehova nem kellett sietni, úgyhogy szépen belelazultunk a semmibe, és élveztük az itthonlétet. Na jó, ha tök őszinte vagyok, akkor bevallom, hogy vagy kétszer-háromszor rámtört a "mehetnék",  és olyankor puffogtam egy sort azon, hogy "bezzeg mindig mindenki megy valahova, csak mi nem", de azért nem volt semmi bajom az itthonléttel sem. Ágyneműt mostam, szőnyegeket mostam, főztünk, grilleztünk, kutyákat fürdettünk, virágot ültettünk, mindig volt valami, amivel elfoglaltuk magunkat. De a legjobb az volt tényleg, hogy együtt voltunk. :)
Már-már nyálas időnként, hogy mennyire szeretjük egymást, tudom én... de mivel volt idő, mikor messze voltunk ettől az összhangtól, ez a mostani tökéletesen egyhullámhossz annyira jó, hogy lubickolok benne.
Az is biztos, hogy napelemmel működöm, mert jelentem, eltelt úgy egy hét, hogy nem fájt a fejem. :) Pedig még a szél is fújt. Szóval, a napelem a kulcs, azt hiszem.

A hétvége igazi ünnepnappal zárult. De nálunk nem a munka ünnepe miatt lett épp piros betűs nap. Roland végre két keréken is tud közlekedni. Nagy szó ez. Ő az a gyerekünk, aki kitámasztó kerékkel nemigen bringázott, mert utálta, hogy csak úgy megy, inkább nem is ment vele. A kétkerekű pedig olyan volt, amire nagyon vágyott, de nagyon félt tőle. Hát ma pedig tettünk egy próbát. Vagyis azt hittük, próba lesz. De biciklire termett a gyermek. :) Egyetlen fékezési probléma akadt csak, rögtön az elején, de hamar belejött. Nagyon büszkék vagyunk rá. :)

Kutyás

Aki ismer már úgy tíz, vagy akár több éve is, az igen elcsodálkozhatott azon, mikor először elhangzott tőlem, hogy kutyánk lesz. Azon meg főleg, hogy a lakásban lesz kutyánk. Mert annak idején, még mielőtt Arthurt megismertem volna, egészen biztos voltam abban, hogy kutyát a lakásban soha, de soha.
Aztán érkezett Arthur, aki megmutatta nekem, hogy egy kutya simán felér egy emberrel, sőt, sok olyan embert ismerek, aki neki a lába nyomába sem érhet. Hihetetlen dolgokat tud és érez, minden fogyatékossága ellenére pontosan tudja, mikor fogok kilépni az ajtón, vagy épp mikor nézek ki az ablakon. Azonnal odakapja a fejét, ahogy odalépek az ablak elé. Vakkantással jelzi, ha valaki elment az ajtó előtt. Csukott ajtónál-ablaknál is működik ez, fogalmam sincs honnan tudja.
Ő mutatta meg azt is, hogy egy kutya a lakásban nem jár kosszal és felfordulással. Néha ugyan ott felejti a szőrét valahol, de erről igazán nem tehet, az én hajam is hullik. :) Vele soha nem fordult elő, hogy idebent végezte volna a dolgát, soha nem rágott meg semmit, soha nem nyúlt semmihez, ami nem az övé volt.
Az ilyen tapasztalatok alapján egészen könnyedén vágtunk neki a kiskutyás létnek, hiszen Arthur a kiindulási alap. :) Megérkezett Freddy, aki egészen szobakutyának érkezett, hiszen icipici volt, még kisbaba, hogy is kerülhetne ki az udvarra. Nem kevés fejtörést okozott elhelyezni a fekhelyét úgy, hogy útban se legyen, meg még jó is legyen. Így került a szennyestartó a gyerekszobába, a mosógép elé pedig a láda, ami Freddy kiságyaként szolgált, hiszen abban töltötte az éjszakáit. Az első két hét pont olyan kemény volt, mint egy igazi kisbabával, két óránként kelni kellett, mert sírt. De túlestünk rajta, és két hét alatt megtanulta, hogy éjszaka alszunk. :) Napközben lehetett a lakásban bárhol, eleinte előszeretettel mászott az ölünkbe, ha elfáradt, de a konyhában is volt egy fekhelye, ami eleinte akkora volt neki, hogy beillett lakásnak is. Talán háromszor kellett takarítani utána, mert nem bírta kivárni, amíg kiérünk, de azt hiszem, ez bőven belefért. Fura volt még magamnak is, hogy egy kicsit sem dühít. Egy percig sem zavart, hogy itt van ez a kiskutya, aki minden percünket lefoglalja, hiszen árgus szemekkel kellett figyelni a jelzéseit, hogy kit tudjuk vinni a dolgát végezni, játszani kellett vele, ha nem akartuk, hogy a cipőink, vagy akár a bútoraink lássák kárát az ő cseperedésének. A gyerekek is aktívan részt vettek mindebben, egyiküknek sem okozott gondot kivinni pisilni, vagy akár csak játszani vele.
Ahogy annak lennie kell, Freddy is nőtt szépen az elmúlt két hónapban. Azon kaptuk magunkat, hogy a kisbabából nagy hirtelen már rögtön valami kamaszgyerek lett (pedig még fogzik ám, de mégis). Most meg, hogy ilyen jó idő van, és Arthurral is komoly véd-és dacszövetségre léptek egy pár héttel ezelőtt, eljött az ideje, hogy Freddy éjszakára kiköltözzön Arthur mellé. Már szóba került a múlt héten is, akkor még sikerült elodáznom a dolgot. Tegnap már nem. Azóta Freddy is nagyfiú, aki kint alszik. Gond nélkül abszolválta a dolgot, semmi gond nem volt, aludt.
Nekem meg nagyon fura volt, hogy amikor fürdök, nem horkol senki a ládában, mert üres. Nem néz fel, amikor felkapcsolom a lámpát, hogy rögtön vissza is aludjon. Nem jelent meg ma sem tíz óra tájban itt mellettem, hogy "hahó, kiengedsz még?"
Magam sem hittem volna, de azt kell mondanom, hogy üres lett nélküle a ház.

Ezt már szeretem

Amikor harminc fokot mutat odakint a hőmérő, olyankor már igazán feléledek én is. Ugyan csodálkozom, hogy nahát.. hét elején még majdnem megfagytam, most meg pólóban és halásznadrágban is melegem van. Nekem. Aki azt hitte azokon a mínusz húsz fokos napokon, hogy minimum jégbe fogunk fagyni, és soha többet nem is lesz már jó idő. De lett. És még milyen. :)
A harminc fok lehet, hogy túlzás rögtön, de mit bánom én, essünk túlzásokba. Mert azt nagyon bírom, hogy délután kettőkor kiteregetek, és háromnegyed háromkor akár már szedhetném is le a ruhákat, mert megszáradtak. Ilyenkor egy csapásra elfelejtem azokat az időket, mikor két napig száradtak a ruhák, ha meg sürgősen kellett valami, akkor a radiátorra kellett tenni.
Ó, és azt is nagyon bírom, hogy a napocska segít nekem a folttisztításban. Folt akad szép számmal, vagy kijön, vagy nem, de a kajafoltokat szinte mindig eltünteti a nap,ha úgy teregetem az épp aktuális valamit, hogy tűzze. Sajnos a fűfoltokkal nem hajlandó megküzdeni, azzal nekem kell. De állom a sarat, akarom mondani a füvet.. pedig tegnap már azt mondtam, aki még egyszer fűfoltos ruhában jön be, az költözik. :D Persze, cseppet sem gondoltam komolyan, és a két nagyobb a hanglejtésemből tudta, hogy poén csak. Roli kicsit komolyan vette, úgyhogy ő hüppögött egy sort, mire felfogta, hogy dehogy költözik.. :D (bár gyorsan visszaadta a kölcsönt, mert azt mondta, szívesen költözne...grrrr)
Azt meg aztán mindennél jobban bírom, hogy végre elkészültek a virágláda tartók. Úgyhogy már be is van ültetve, pedig elvileg majd anyák napjára kapnám a virágokat bele.:) Ha szerencsénk van, aznapra már minden ládában virágozni fog. Az úgy sokkal jobb lesz. :)

Szóval... soha jobbkor nem jöhetett volna ez a nyárias meleg. Úgyis le voltam törve, mint a bili füle. De amúgy meg rájöttem valamire... amit majd elmesélek máskor...

A hét gondolata VI.

Mi a kedvenc meséd? 

Ez egy jó kérdés.  Már csak azért is, mert több szempontból is lehet kedvenc valami. A meséknél például lehet a kedvencem az, amelyiket sokszor mesélték nekem, vagy sokszor láttam, lehet kedvencem, amit én meséltem sokszor, de lehet kedvencem akár az is, amit én írtam. :)
Ráadásul még majdnem minden életszakaszomnak is lehet egy-egy kedvence, mert amíg gyerekkoromban az esti mesén kívül más nemigen volt nézhető, azóta azért már láttam egy párat. :)
Ha ezeket a szempontokat mindet végigvenném, itt ülnék holnap reggelig. :D Nem is veszem végig. Sok mese van, amit szerettem, szeretek a mai napig. Van viszont egy verses mese, amit mindig, minden életszakaszomban nagyon-nagyon szerettem. Nem tudom megmondani, hogy miért, de mégis nagyon kedves nekem.  Ez az.

Családi szövevényes

Ma volt egy érdekes beszélgetésem a sógorommal. Egészen más témáról beszéltünk előtte, aztán szóba kerültek a múltunkból elfeledett emberek, események. Kiveséztük a rég elvesztett barátokat, akik körülbelül a gyerekeink érkezésével egyenes arányban tűntek el. Aztán szóba kerültek a családjaink. Ezt is jól átbeszéltük, de persze én még utána egy kicsit tovább gondoltam. A magam és Balázs szempontjából is. Azon lassan húsz éve csodálkozom, hogy hogyan lett ilyen normális ember Balázsból abban a családban, amit csak azért nevezhetünk annak, mert közös családnevet viselnek. Minden szempontból kilóg onnan, de a legkirívóbb az egyenessége. Ami miatt szépen magára is maradt. :( Illetve nem, mert mi itt vagyunk neki, de az ugye mégsem ugyanaz. Máig érthetetlen számomra, hogyan lehetséges az, hogy egy anya ne próbáljon több, mint egy évtizedig sem kapcsolatba lépni a gyerekével. Az okot sem igazán tudjuk, amiért eltűnt az életünkből. Érteni meg sosem fogom. Akkor sem keresett bennünket, amikor Balázs élete egyetlen hajszálon múlt csak. Persze, neki akkor is elegek voltunk mi, akkor még "csak" hárman (Roli még csak egy kósza gondolat volt csupán). Az ő családját sosem sikerült igazán kiismernem, egész egyszerűen azért, mert alkalmam sem volt rá. Bírálhatnám őket, mert amit láttam belőlük, amit tapasztaltam, az ilyesmire késztetne De nem bírálom, mert fogalmam sem lehet az egésznek a miértjéről. Azt látom, hogy valamiért generációkon keresztül követik el ugyanazokat a "hibákat", pedig minden generáció megsínylette a maga szempontjából egyszer, amit elkövetett a leszármazottja ellen is. (az tuti, hogy a kör megszűnt, mert én csak a testemen keresztül hagyom Balázsnak ugyanazt elkövetni)
Aztán itt van az én családom. Ahol én szintén kakukktojásnak számítok. Én nem az egyenességem miatt, hanem nem is tudom miért. Talán a gondolkodásom, és az életfelfogásom egészen más, mint az övéké. Ha csak két generációra tekintek vissza, akkor is kirívó a különbség. Pedig van itt is körforgás, mondhatjuk, hogy "élem a nagymamám életét újra", neki is ugyanennyi gyereke van, mint nekem (ámbár neki majdnem lett még egy), és egy csomó mindenben látom önmagam. Anyámmal külsőre hasonlítunk (és már előre arra gyúrok, hogy húsz év múlva ne legyen ez igaz), A gondolkodásunk, az érdeklődésünk, az élethez, az emberekhez való hozzáállásunk szögegyenesen más. Apámmal fordítva van ez, vagyis volt ezer éve.. Mégsem hasonlítok senkire. A húgom a tökéletes ellentétem, mindenben. Azt nem mondom, hogy én csinálom jól, mert talán nincs is ilyen, hogy jól csinálás. Azt sem mondhatom ugyanebből az okból, hogy Balázs csinálja jól. De eddig mégis bejött. Valamiért mindig erősebb közöttünk a szövetség, amit a szüleink nem mondhatnak el magukról. És ezzel elérkeztünk ahhoz, hogy vajon hol is van a helyük a családok fúziójának gyümölcseinek, a gyerekeinknek? Azt látom, hogy mindketten hordoznak magukban mindkét családból nem kevés tulajdonságot, külső jegyeket. Látom Patrikban a sógoromat is, anyósomat is, és apámat is. De valahogy úgy alakult, hogy ő ötvözte magában az én érzékenységemmel ezeket, és jó lett a végeredmény. :) Arra most rá merem tenni a kezem, hogy belőle jó ember lesz minden mércével mérve. (és mielőtt azt gondolnátok magatokban,hogy akkor ez hogy fér össze azzal, hogy büntetésből nem megy a táborba, a kettő tökéletesen független egymástól)
Erik egy az egyben az apja klónja. A gesztusai, a mondatai, a mimikája, és minden. Mintha egy kicsi Balázs állna ott, amikor ő. Néha eszembe is jut, mekkora tudathasadás lehet Balázsnak saját magát nevelni? Ő az, aki semmit a világon nem örökölt az én családom tulajdonságai közül. És érdekes módon, ezért, vagy nem ezért, ő a legkevésbé elnéző és toleráns is velük szemben. És arra is a nyakam merem tenni, hogy Erik rengeteg "égő helyzetbe" hoz majd még.
Roli pedig... nos, hát ő az igazi "kevert gyerek". Akinek úgy van mindkét családból a legtöbb jellegzetessége, hogy mindenhonnan összeszedett mindent. De ezt szó szerint. Ahogy a helyzet kívánja, úgy reagál, és úgy alakítja magát is. De nem ám úgy, hogy kis kétszínű vagy alakoskodó lenne. Cseppet sem. Igazi mester ő egyébként, mert bátran mondhatom, azok, akik nap mint vele vannak,vagy épp sokat találkoznak, beszélgetnek vele, csak tanultak tőle. Arra is ráteszem a nyakam, hogy végül ő lesz a legelső majd, aki megtalálja az igazi útját az életben.
Ezzel a sokféle gondolattal egy időben pedig még eszembe jutott, hogy milyen érdekes is, hogy két vadidegen ember találkozása és szeretete végül egy csomó embert egymás családjába sorol. Na és az is eszembe jutott, hogy még egyszer majd nekem is lesz egy pár ilyen "szerzett családom", akiknek tulajdonságait majd az unokáimban viszontláthatom. Milyen érdekes, hogy azt máris biztosan tudom (akár a nyakam is ráteszem), hogy akárkik tulajdonságai lesznek ezek, tutira szeretni fogom azt a gyereket is. :)

Üres lap

Ami jobb, mint a piros lap a fociban. Vagy nem.
Nem állított ki senki, nem történt semmi.
Fáradt vagyok. Fogjuk a tavaszra, abból nem lesz baj... :)

De ha minden jól megy, kipihenem magam... Ha meg nem megy jól, akkor meg csak félig.
Amúgy meg holnap már péntek.
És ennyi.

(a pár sor fölött itt ülök háromnegyed órája, várva, hogy majd jön a nagy téma... nem jön, úgyhogy így marad)
Ismét nem voltam érdekes.