Családi szövevényes

Ma volt egy érdekes beszélgetésem a sógorommal. Egészen más témáról beszéltünk előtte, aztán szóba kerültek a múltunkból elfeledett emberek, események. Kiveséztük a rég elvesztett barátokat, akik körülbelül a gyerekeink érkezésével egyenes arányban tűntek el. Aztán szóba kerültek a családjaink. Ezt is jól átbeszéltük, de persze én még utána egy kicsit tovább gondoltam. A magam és Balázs szempontjából is. Azon lassan húsz éve csodálkozom, hogy hogyan lett ilyen normális ember Balázsból abban a családban, amit csak azért nevezhetünk annak, mert közös családnevet viselnek. Minden szempontból kilóg onnan, de a legkirívóbb az egyenessége. Ami miatt szépen magára is maradt. :( Illetve nem, mert mi itt vagyunk neki, de az ugye mégsem ugyanaz. Máig érthetetlen számomra, hogyan lehetséges az, hogy egy anya ne próbáljon több, mint egy évtizedig sem kapcsolatba lépni a gyerekével. Az okot sem igazán tudjuk, amiért eltűnt az életünkből. Érteni meg sosem fogom. Akkor sem keresett bennünket, amikor Balázs élete egyetlen hajszálon múlt csak. Persze, neki akkor is elegek voltunk mi, akkor még "csak" hárman (Roli még csak egy kósza gondolat volt csupán). Az ő családját sosem sikerült igazán kiismernem, egész egyszerűen azért, mert alkalmam sem volt rá. Bírálhatnám őket, mert amit láttam belőlük, amit tapasztaltam, az ilyesmire késztetne De nem bírálom, mert fogalmam sem lehet az egésznek a miértjéről. Azt látom, hogy valamiért generációkon keresztül követik el ugyanazokat a "hibákat", pedig minden generáció megsínylette a maga szempontjából egyszer, amit elkövetett a leszármazottja ellen is. (az tuti, hogy a kör megszűnt, mert én csak a testemen keresztül hagyom Balázsnak ugyanazt elkövetni)
Aztán itt van az én családom. Ahol én szintén kakukktojásnak számítok. Én nem az egyenességem miatt, hanem nem is tudom miért. Talán a gondolkodásom, és az életfelfogásom egészen más, mint az övéké. Ha csak két generációra tekintek vissza, akkor is kirívó a különbség. Pedig van itt is körforgás, mondhatjuk, hogy "élem a nagymamám életét újra", neki is ugyanennyi gyereke van, mint nekem (ámbár neki majdnem lett még egy), és egy csomó mindenben látom önmagam. Anyámmal külsőre hasonlítunk (és már előre arra gyúrok, hogy húsz év múlva ne legyen ez igaz), A gondolkodásunk, az érdeklődésünk, az élethez, az emberekhez való hozzáállásunk szögegyenesen más. Apámmal fordítva van ez, vagyis volt ezer éve.. Mégsem hasonlítok senkire. A húgom a tökéletes ellentétem, mindenben. Azt nem mondom, hogy én csinálom jól, mert talán nincs is ilyen, hogy jól csinálás. Azt sem mondhatom ugyanebből az okból, hogy Balázs csinálja jól. De eddig mégis bejött. Valamiért mindig erősebb közöttünk a szövetség, amit a szüleink nem mondhatnak el magukról. És ezzel elérkeztünk ahhoz, hogy vajon hol is van a helyük a családok fúziójának gyümölcseinek, a gyerekeinknek? Azt látom, hogy mindketten hordoznak magukban mindkét családból nem kevés tulajdonságot, külső jegyeket. Látom Patrikban a sógoromat is, anyósomat is, és apámat is. De valahogy úgy alakult, hogy ő ötvözte magában az én érzékenységemmel ezeket, és jó lett a végeredmény. :) Arra most rá merem tenni a kezem, hogy belőle jó ember lesz minden mércével mérve. (és mielőtt azt gondolnátok magatokban,hogy akkor ez hogy fér össze azzal, hogy büntetésből nem megy a táborba, a kettő tökéletesen független egymástól)
Erik egy az egyben az apja klónja. A gesztusai, a mondatai, a mimikája, és minden. Mintha egy kicsi Balázs állna ott, amikor ő. Néha eszembe is jut, mekkora tudathasadás lehet Balázsnak saját magát nevelni? Ő az, aki semmit a világon nem örökölt az én családom tulajdonságai közül. És érdekes módon, ezért, vagy nem ezért, ő a legkevésbé elnéző és toleráns is velük szemben. És arra is a nyakam merem tenni, hogy Erik rengeteg "égő helyzetbe" hoz majd még.
Roli pedig... nos, hát ő az igazi "kevert gyerek". Akinek úgy van mindkét családból a legtöbb jellegzetessége, hogy mindenhonnan összeszedett mindent. De ezt szó szerint. Ahogy a helyzet kívánja, úgy reagál, és úgy alakítja magát is. De nem ám úgy, hogy kis kétszínű vagy alakoskodó lenne. Cseppet sem. Igazi mester ő egyébként, mert bátran mondhatom, azok, akik nap mint vele vannak,vagy épp sokat találkoznak, beszélgetnek vele, csak tanultak tőle. Arra is ráteszem a nyakam, hogy végül ő lesz a legelső majd, aki megtalálja az igazi útját az életben.
Ezzel a sokféle gondolattal egy időben pedig még eszembe jutott, hogy milyen érdekes is, hogy két vadidegen ember találkozása és szeretete végül egy csomó embert egymás családjába sorol. Na és az is eszembe jutott, hogy még egyszer majd nekem is lesz egy pár ilyen "szerzett családom", akiknek tulajdonságait majd az unokáimban viszontláthatom. Milyen érdekes, hogy azt máris biztosan tudom (akár a nyakam is ráteszem), hogy akárkik tulajdonságai lesznek ezek, tutira szeretni fogom azt a gyereket is. :)