A péntekről jutott eszembe...

Miről is meséljek ma?
Amikor azon gondolkodom, hogy Te jó ég, holnap péntek, ami tök jó, mert végre péntek lesz, de tök nem jó, mert délután fél hatkor évnyitó. Nem nagyon tudom megfogalmazni mit érzek, de semmiképp sem azt, ami olyan népszerű mostanában a facebook-on, hogy Anya felugrik örömében, mert a gyerekeinek kezdődik a suli végre. Hát nem. Nem ugrálok, és nem örülök. Jó volt nekik itthon, és nekem is jó volt, hogy itthon voltak. Szabadok voltak egész nyáron, amellett, hogy jó sok minden volt itthon, amit nekik kellett csinálni, azt remélem, hogy ők is úgy gondolják, hogy ez egy jó nyár volt.
A három fiamból kettő lesz már felsős idéntől.
A három fiamból kettőnek új osztályfőnöke lesz.
A három fiamból kettőnek lesz egy csomó új tanára.
Emellett még azért csak aggódom egy kicsit Roli miatt. Aki ugyan már messze nem kicsi, mert nyolc és fél évesen igazán talpraesett kis fickó lett belőle, de mégis majd most lesz az első év, amikor teljesen egyedül kell járnia valahova. Kicsit aggódom a szeleburdisága miatt, de remélem, hogy átérzi majd a helyzet komolyságát, és büszke lesz rá, hogy buszozhat egyedül. Nem akarok neki papolni túl sokat arról, hogy nem állhat szóba idegenekkel, de vele muszáj lesz, mert olyan kis nyílt és közvetlen (tiszta anyja amúgy), hogy simán bárkivel elcseveg.
Erik miatt aggódom, mert nem tudom megérett e már arra, hogy értse és megértse a különbséget az alsó és a felső tagozat között. Itt már lesz egy csomó minden, aminek a későbbiekre nézve is tétje lesz, és nem szabad ellinkeskedni, mert minden tudás egymásra épül. Amit most elmulaszt, később nagyon keserves áron tud majd csak megszerezni. Ráadásul Ő az a gyerekünk, aki mind közül a legnehezebben kezeli a változásokat, az újdonságokat. Bizalmatlan is egy kicsit, és olyan, aki az első benyomás alapján ítél. Ha valaki nem szimpi, akkor az bizony nem szimpi. :)
És természetesen Patrik miatt is aggódom. Nyolcadikos lesz. A nyolcadikos lét mindenféléjével. Felvételi, előkészítő, vizsga, tánc. Emellett pont az utolsó évre lesz új osztályfőnökük, akit egyébként jól ismernek, mert negyedik óta tanítja is őket, és szeretik is. A nagyobb aggódni valóm, hogy a régi osztályfőnök tanította a biológiát, a földrajzot, és a kémiát is. Most ezeket a tantárgyakat mások fogják. Másféle elvárásokkal, hozzáállással, amit meg kell szokni.

Arról meg aztán nem is beszélve, hogy nem is értem, hogy repülhetett így el az idő, hogy máris egy másodikos, egy ötödikes, és egy nyolcadikos fiam van. Nemrégen még úgy volt, hogy egy nagy csoportos, egy kiscsoportos, és egy kisbaba.

Éppen tegnap....

Bölcselkedés

Vannak olyan bölcs megállapításaim időről időre, ami mögött nincs épp akkor egyetlen konkrét esemény sem. Kismillió apró kis történés, rezdülés, mondat és arckifejezés, ami s mindennapok része, ami fölött elsikkad akkor az ember, és csak akkor lesz belőle valami, amikor a sok kicsiből lesz egy egész valami. Ami már nem köthető senkihez és semmihez igazán, pedig minden mindennel összefügg.
Azt olvastam ma, hogy mindenki azt sugározza felém, amilyen én vagyok vele. Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy az vajon jót jelent e nekem, és megállapítottam, hogy többségében igen, jót. :)
Ezekből is tanulok egyébként, illetve a jó dolgokról is sokat tanultam. Sosem gondoltam, hogy lesz olyan, hogy a jó sem olyan egyértelmű, és sosem gondoltam, hogy kerülhetek olyan helyzetbe, amikor pontosan tudom, mi van a jó mögött. Nem is tudom.. majdnem olyan ez, mint tudni, mi van a negatív érzések, kifejezések mögött.
Mondhattam volna egyébként azt is tegnap este, hogy "Nagy az Isten állatkertje", azzal is igazam lett volna. De ezt ma is elmondhatom. Hogy miért mondom ezt? Nem tudom mennyi ideje figyelem, hogy mondjuk egy nap alatt hány elégedett emberrel találkozom. Nos.. a szám igen elenyésző. Na de a panaszosok.. azok aztán lépten-nyomon. Szívják az ember energiáját, miközben folyton panaszkodnak, hogy épp mi fáj, (és naná, hogy mindig neki fáj a legjobban, annyira, hogy még így soha senkinek sem, mert rajta kívül senki nem bírná ki) hogy miért szar a "renccer" (ezt így szokás, két c-vel), hogy megint drágább lesz/lett a benzin, hogy a k... any...t annak is, aki kitalálta a munkát, hogy rohadjon meg az eső, hogy esne már végre, hogy meg lehet rohadni ebben a melegben.
Elég hülye csodabogárnak számítok azért, mert elégedett vagyok azzal, amim van, szeretem a munkámat, a férjemet, nem érdekel hogy vajon bejövök e a férfikollégáknak, és nem panaszkodom lépten-nyomon, hogy "szarazélet".
Majd egyszer még tovább is lesz ez... majd egyszer...

Pár dolog

Van egy pár dolog, amiről lemondtam már. És még lesz is pár biztosan, amiről le fogok mondani, vagy inkább majd kevesebb hangsúlyt fektetek rá. Igazából olyan apróságokról beszélünk, ami fel sem tűnik, hogy nincs, és nem is okozott egyáltalán gondot a "lemondás".
Amiről viszont semmiképp sem akarok lemondani az
-a blogolás
-a facebookozás
-a zenehallgatás
-a kádban olvasás
- és napi minimum tíz perc fedettpályás távolbanézés

Ezek kellenek nekem ahhoz mindenképp, hogy minden nap működni tudjak. A zenehallgatás néha kimarad, de aztán pótolom egy maratonival. És "amikor anya megőrül" (Roli szóhasználata volt nemrég), akkor Gangnam Style-re is tombol. :) Különben szimplán csak énekelni szoktam.

És aztán nemsokára jön újra valami, amiről majd megint csak nem fogok lemondani, morogjanak itt nekem akármennyit is a hímneműek. Jövő héten újra indul az x faktor. De jó lesz nekem......... :) Szombat esténként majd minimum két órát fogom bámulni a tévét, és két legyet fogok ütni egy csapásra. Mert pihenek is, meg zenét is hallgatok majd. (és hehe.. ha nagyon akarom, még blogolni is tudok közben)

Amúgy meg.. az emberi butaság mértéktelen és határtalan. Ezt csak úgy mondom. Ne is vegyétek figyelembe. Szimpla kis közhely. Bár igaz.

És azt mondtam már, hogy simán megvagyok a délutáni kávém nélkül? Wooooow... :)

Semmiség

Én még reménykedem benne, hogy azért nincs még vége a nyárnak teljesen, mert kissé korainak érezném az őszt. Persze, van az őszben is egy csomó szépség, de nekem még nem hiányzik. :) Mondjuk köztudott, hogy ha rajtam múlna, sosem menne harminc fok alá a hőmérő, és az eső is csak éjjel esne. :) Az a szerencsétek, hogy nem rajtam múlik. :)

Szóval... érezni a levegőben, hogy visszavonhatatlanul férkőzik be, és érkezik az ősz. Hűvösek már az esték, és a reggelek is. És határozottan nem világosodik még hajnalban, amikor dolgozni kell menni. Nyáron volt, hogy világosban mentünk reggel fél hatkor. Most meg épphogy csak ....

Aggódom az ősz miatt, és ezért nem akarom, hogy jöjjön. Nem tudom, hogy fog menni a visszarázódás a suliba, Erik most épp olyan, mintha soha semmi komolyság nem lett volna benne. Roland pedig, mint aki visszafelé fejlődött, és épp most olyan hároméves kis hisztis szintjén áll. Biztos megoldjuk ám, ők is, meg mi is, csak épp miért is ne cidriznék tőle egy kicsikét. :)

De jó is lenne, ha most újrakezdhetnénk a nyarat. Nyaralásostól, kánikulástól, akárhogyan.. :)

Szép

Magamban egy másfajta bejegyzést fogalmazgattam. Olyasmiről, hogy miket gondolok a közelgő iskolakezdéssel kapcsolatban, meg hogy mennyi mindentől tartok emiatt.
De aztán facebook-oztam még egy kicsit, és szembejött velem egy videó.
Azóta nem érdekel, hogy a következő hét a nyári szünet utolsó hete lesz... mert tudom, hogy úgyis megbírkózunk majd mindennel, ami ránk vár az ezután következő hónapokban.

Valószínűleg pontosan azért, amit Csézy is énekel...
"Volt itt mindig, aki bátran szólt,
mindig voltak nagyot álmodók,
a nincsből is várat építők,
az el nem csüggedők."

Nagyjából mindenki holnap reggel fogja látni ezt a bejegyzést. Remélem, hogy jó napot szerzek ezzel a videóval nektek. (és igen, én is tudom, hogy reklámként készült.. de úgy érzem, több ez annál..)

A rúd

Ami rám jár a héten. Kezdődött azzal, hogy fáj a derekam. Még az első két napban nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert hát fáj, na bumm... de nem akart elmúlni, még fájdalomcsillapítóval is csak tompult, és rendesen idegesített. Gondoltam mindenfélére, hogy kényelmetlen a cipőm, vagy a papucsom, hogy nem jó a szék, amiben ülök. Aztán, mivel a fürdőkád volt az egyetlen hely, ahol jó volt, gondoltam, egy kicsit felfáztam. De amúgy semmi más tünettel nem járt, úgyhogy ez is csak kósza ötlet. 

Aztán kigondoltam azt is, hogy túl sokat vállaltam, és tessék, máris itt a figyelmeztető jel, hogy állj, sok ez így neked, lassíts egy kicsit, és ne akarj mindent egyszerre. 

Ezzel egy időben, mármint a derékfájással egy időben kezdték az izmaim is kissé felmondani a szolgálatot. Egyre több és több helyen éreztem, hogy húz, mintha mindjárt begörcsölne, aztán ahogy volt, úgy maradt, kis göbökben összeállva azokon a pontokon. Nem kicsit fáj, és nem engedem senkinek, hogy hozzáérjen, mert sikítok a fájdalomtól. Biztos jó lenne, ha valaki ki tudná masszírozni, de belehalok, ha hozzám nyúlnak. Szedem a magnéziumot szorgosan, bár ilyenkor megkérdőjeleződik bennem, hogy minek is (igen, szoktam hagyni egyébként egy kis szünetet is, hogy ne szokjak hozzá nagyon a folyamatos pótláshoz). 

Mára a derékfájásom szinte megszűnt, az izmaim meg brutálisan odavannak. Már reggel úgy keltem, hogy a vádlim minden lépésnél fájt. Aztán ez tudott még fokozódni tovább is, és most estére már a kezeim is, és az ujjaim is fájnak. Ki tudom tapintani a kis csomókat, érzem, hogy hol vannak összegabalyodva azok a valamik, amik ilyenkor összegabalyodnak, de ennyi. 

Erre is jó a meleg fürdő amúgy, bár nem ülhetek a kádban egész nap. Nem is feküdtem mondjuk, féltem, hogy még jobban úgy maradok, inkább tettem-vettem, hátha az segít. Az izomlázra is azt szokták mondani, hogy rá kell dolgozni, nem? 

Most már azon rimánkodok magamban, hogy akkor jöjjön már az a front, meg eső, amit ígérgetnek, mert már csak ez a tippem maradt, mint kiváltó ok. 

Ja, és ma egy fél napra gyerekmentesek voltunk. Apósommal voltak a fiúk kirándulni Esztergomban. Tetszett nekik, nekünk meg jó volt, bár fura is. 

Hát ez..

Csupa jóról akartam ma írni. Például, hogy milyen jó is az, hogy egy csomó minden belefér egy napba. Nem, semmi olyan, ami máshol nem történik, csak ez most nekem olyan fura, és régnemlátott, hogy rendesen rá is csodálkoztam.
De aztán este úgy alakult, hogy egy teljesen más téma is befészkelt az agyamba, és rág-marcangol még mindig, pedig már majdnem három óra is eltelt azóta.. De nem hagy nekem békét, úgyhogy ki kell írnom magamból, mert amúgy is kicsit odavan a derekam, én már nem pakolok rá semmi többet.
Az, hogy mi itt többgenerációnyian együtt élünk, egy igazi zsonglőrpálya. Mindenkinek. Mert mindannyian másféle emberek vagyunk, még azok közül is, akik vér szerint egymás leszármazottai, vagy épp felmenői vagyunk. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon kilógok a sorból, mintha csak a gólya hozott volna, de elfogadtam ezt így. Ők ilyenek, ilyenek is voltak mindig.
A gyerekeket is mindig igyekeztünk úgy nevelni, hogy kerüljék a súrlódásokat, ne legyenek tiszteletlenek, és tartsák tiszteletben, hogy mindenkinek van magánélete. Életkorból adódóan ez mindig úgy sikerült, ahogy épp sikerült.
Ma a két kisebb este még játszott odakint. Egymást kergették a ház körül, majd miután a dédi üldözőbe vette őket, hát akkor bujkáltak előle. Ártatlan gyerekes fricskának szánták csak, de egészen másképp sült el. Én abból értesültem az egészről, hogy Roland jött be, sírva, és a szemét fogva. Felpattantam, hogy mi van vele, mire mondta, hogy a dédi belenyúlt a szemébe. Furcsállottam, de gondoltam, hát véletlenül. Mire Erik rákontrázott, hogy meg ránk kiabált, hogy "a k...a i...t, t...jatok innen". Ez az a szitok, amit nem tűrök. Még azt is jobban viselem, ha engem szidnak a szitokkal, de ezt nem. Főleg nem a gyerekek előtt. És legfőképp nem nekik.
Átmentem, azzal a szándékkal, hogy megkérem a dédit, hogy ilyet többet ne mondjon. Meg is kértem, igazán higgadtan, rendesen. Mondtam, hogy bármit, de ezt többet ne mondja a gyerekek előtt. Na persze dédimama, a maga összes hetvenhét évével bőszen nem értett egyet, és bőszen nem is értette, hogy mi bajom van. Aztán nekiállt zokogni, hogy ő aztán soha többet rájuk se szól, akkor se, ha lebontják a házat a feje fölül (wtf?), mikor ő mindig csak segít, és akkor én nekiesek egy ilyen miatt, mikor épp csak megbökte a függönyt az ablaknál...Egy darabig próbáltam nagyon türelmesen és nagyon higgadtan megértetni vele, hogy nem az a baj, hogy rászól, de lehet azt úgy is, hogy "Most már itt ne játszatok, mert engem zavar." De aztán a nagyapám is rákontrázott, hogy én nem vagyok elég megértő a nagyanyámmal, és el kell fogadni, hogy ilyen lett a természete, hogy mindenen sír, és minden idegesíti.
Nem értették, és egészen biztos vagyok benne, hogy sosem fogják érteni, hogy mit is mondtam nekik azzal, hogy megkértem, ne mondja ezt. Mert a lényeg nekik az, hogy én rájuk szóltam, amiért ők a gyerekekre szóltak. És majd nyilván soha többet. (meg majd most hozzám sem szólnak egy-két napig)
Ez kattog bennem, meg az, hogy a gyerekeimet arra szeretném nevelni, hogy az idős embereket tisztelni, és segíteni kell. De hogy lesz ez hiteles, ha itt vannak ezek az idős emberek, akik káromkodnak, mint a kocsis?

Na mindegy. Majd elmúlik ez is. És egyébként meg nincs igaza a nagyapámnak, mert igenis megértem, hogy ilyen lett. És sajnálom is érte. De látom azt is, hogy soha nem tett ellene semmit, mert mióta csak ismerem, csak a keserűség beszél belőle.