Az ajándék

Hát akkor eljött az ideje, hogy írjak róla. Épp ideje már, mert nagyon nehéz volt nem elszólnom magam, pedig tudjuk már egy hónapja. :) Azóta pedig számolok vissza.. és ma levágtam a gondolatbeli centimről az utolsó számot is.
Olyan kis frappáns bejegyzések születtek a fejemben ez alatt az egy hónap alatt. Most meg itt ülök, vigyorogva, mint a tejbetök, és nem tudom, hol is kezdjem.
Talán, kanyarodjunk vissza 2007-re. Amikor egy őszi napon megszületett a döntés Balázs részéről, hogy az addig annyira szépen alakuló üzletvezetői "karrierjét" feladja. Nagyon szerette csinálni, szívvel-lélekkel végezte a munkáját, de sajnos azok a fránya anyagiak közbeszóltak. Keveset fizettek, nagyon keveset, így megérett az elhatározás, hogy váltani kell. Szerencsére egy hét múlva már meg is volt az új helye, így aztán épp csak két napja volt itthon arra, hogy fejben átrendezze magát, már kezdett is.
2008 őszén már újabb változás előtt álltunk. Minden idők legnehezebb döntését hoztuk akkor, amikor végül igent mondott a felkínált pozícióra, mint frissáru átvevő. Azt hiszem, kívülállóként azt gondolhatjátok, hogy na, ez aztán minden, csak nem előrelépés, pedig dehogynem. A raktáron belül a legrangosabb és legjobban fizetett pozíció. Nem fizikai dolgozók, és mindössze páran vannak a sokszázas tömegben. Kiváltság, és afféle "kihalásos" alapon lehet bejutni. Ezeknek a kiváltságos embereknek viszont cserébe a jó fizetésért be kell vállalniuk, hogy mindig éjszaka dolgoznak. Eleinte el sem tudtuk képzelni, hogy meg lehet ezt szokni. Akkor aludt, amikor mi ébren voltunk, és akkor dolgozott, amikor mi aludtunk. Őrületesen sok olyan iskolai szünetet csináltunk végig, amikor alig két-három órát tudott pihenni, mert a gyerekek ennyi időre voltak csak "hitelesítve". Azért többé-kevésbé megszoktuk ezt a fordított életet, bár, bevallom, soha, egyetlen percig sem szerettük. Sem ő, sem én. Az elmúlt fél évben már odáig is fajult a dolog, hogy ha a légy sem zümmögött, akkor sem tudott aludni négy óránál többet. Ami hosszútávon nagyon kevés, és nagyon kimerítő.
Ennek ellenére nagyon-nagyon szerette a munkáját. Kevés embert ismerek, aki szívesen csinálja, amit csinál, de ő ilyen. Nem is olyan régen is azt mondta nekem, hogy ő innen szeretne nyugdíjba menni.
Ha vásárolni megyünk, akkor nagyon szeretem, amikor rámutat valamire, és azt mondja "ehhez nagyon sok közöm van". Tudom, hogy azt jelenti, ő vette át. :) És különlegesen jó érzés valami olyat hazavinni, amihez "köze van". A munkatársaitól azt is tudom, hogy a munkaszeretete hihetetlen pontossággal és alapossággal jár együtt, amiért többen is komolyan felnéznek rá. Egyébként is van ez a számomra is irigylésre méltó tulajdonsága, hogy egyszerre több dologra tud ugyanolyan intenzitással figyelni (rajta kívül még egy ilyen embert ismerek), ráadásul hihetetlen memóriája is van. 
Aztán egy hónappal ezelőtt egy hétfői napon, amikor épp a nyolchetente aktuális nappalos hetét kezdte, félrehívta a főnöke, és gratulált neki az új munkaköréhez. Ő pedig persze köpni-nyelni nem tudott, mert nem pályázott meg semmit. De nem is volt rá szükség. Az új pozíció pedig: logisztikai műszakvezető. Egy újabb lépcső azon a képzeletbeli ranglétrán, amit (én tudom a legjobban) sosem akart megmászni. Természetesen nagyon örül neki, de nem nagyon érti miért ő. Én tudom...:) Nagyon büszke is vagyok rá, és nagyon komolyan hiszek benne, hogy minden gond nélkül megfelel majd az új követelményeknek, annak a hatvan embernek pedig olyan főnöke lesz, akihez majd bármikor bizalommal fordulhatnak.
És hogy mindebben mi az ajándék? Gondolom nem teljesen világos még... De elárulom. Ez az utolsó olyan éjszaka, amit külön kell töltenünk. Nem lesz több. (nem mondom, hogy soha, mert ki tudja...) Akkora boldogság ez, amit mindig írói ambícióm ellenére sem tudok jól megfogalmazni. Még nem teljesen fogtuk fel, hogy hétfőtől megint egy új korszak kezdődik az életünkben, de már ízlelgetjük...
Őszintén remélem, hogy ennek a kihívásnak is megfelelünk majd, legalább úgy, mint eddig.
A jövőnk csak most kezdődik.....