Kezdődnek a hosszú esték, amikor jönnek a bambulós időszakok is itthon. Ilyenkor vannak nálam a mindenféle tervszövögetős, mindenen gondolkodós órák. Ahhoz már egy ledolgozott munkanap után fáradt vagyok, hogy igazán aktív legyek, de annyira sosem, hogy ne járjon valami a fejemben. Mindig van rengeteg akármi a fejemben, a hülyeségektől kezdve a teljesen komoly dolgokig. Ezekről ritkán beszélek, még ritkábban írok, mert ismerem magam annyira, hogy simán van olyan, hogy ami egyik nap még szimpatikus, és akármit megtennék érte, az egy pár nap múlva már egyáltalán nem érdekel. Nyilván ez a két véglet, és a kettő között még millió variáció létezik. Ráadásul sem a türelmem, sem a kitartásom nem a régi már. Régen bármennyi ideig képes voltam kutatni az után, ami éppen érdekelt, legyen az valami, amit még akartam szeretni, vagy valami, amiről többet akartam tudni. De ugyanígy sokkal kevesebb türelmem van a beszélgetésekhez is. Azokkal, akikről bizonyos idő után kiderül, hogy bármi miatt nem azok az emberek, akiknek érdekel a véleménye, vagy a sorsa, már teljesen minimálisra csökkentem a kommunikációt. Akik naponta találkoznak velem, nyilván furcsán méregetnek a változás miatt, és látszik, hogy magukban elkönyveltek valaminek, ami nem igazán pozitív jelzős szerkezetű lehet, de nem baj. A játszmák unalmasak, az pedig fárasztó és felesleges, hogy úgy tegyek, mintha nem látnám, hogy kihasználnak. Vannak, akik régóta nem láttak, nem beszéltek velem, amikor igen, akkor is én kezdeményeztem. Már nem várom, hogy majd másképp lesz, és elfogadtam, hogy más irányba haladt az életünk, így alakult.
Szeretem egyébként itthon a csendet, szeretem, amikor rend van (nagyjából heti egy ilyen nap van), és nagyon szeretem a kanapés kuckómat, ide vonulok el esténként. Még keresem ide a nekem leginkább megfelelő párnákat, de pl ehhez sincs elég türelmem.
Van amiben hasonlítunk. :) Pl. a beszélgetésekben. Vagy a csendben.
VálaszTörlés