Nahát

 Nem vagyok egy hiperaktív fajta, soha nem is voltam. Azt is sejtem, hogy leginkább amiatt van ez, hogy gyerekként olyan kis béna voltam mindenhez (meggyőződésem, hogy a mostani mérésekkel néznék az akkori önmagam simán lenne valami részképesség zavarom). Jó kis dagi kislány voltam, rövidre vágott hajjal, így jó darabig inkább voltam fiús alkat, mint lányos. Aztán ez a fiús alkat nagyjából 11 éves koromban elkezdett megváltozni, vagyis inkább pillanatok alatt átalakult pontosan az ellenkezője felé. Nem, fogalmam sem volt róla, hogy mit is kéne ezzel kezdeni, és akkoriban még maximum a popcornból lehetett a témában tájékozódni. Életemben nem kaptam anyámtól semmilyen felvilágosítást, vagy segítséget abban, hogyan is lehetne ezt a nőiességet jól megélni. Igaz, ő maga is ezt a mintát hordozhatta magában, és igaz, ő maga sem élt semmilyen női praktikával. 

Akkor éreztem először azt, hogy jó dolog nőnek lenni, amikor a már testileg átalakult mivoltomra először nézett úgy fiú, aki nem mellesleg nekem is tetszett, hogy attól fülig pirultam, de olyan izgalmas volt, hogy beleremegtem. 

Nem titok (de nem is vagyok rá büszke sem), hogy felháborítóan (a mostani eszemmel) korán veszítettem el a szüzességemet. Nem azért, mert annyira szerelmes voltam, hanem mert annyira kíváncsi. És mert más forrás híján a romantikus füzetekből merítettem minden tudásomat a témában. Azt persze nem gondoltam, hogy a valóság az első alkalom kapcsán messze nem olyan, mint egy romana füzetben, leginkább úgy nem az, hogy sem a fiú nem a legmegfelelőbb, sem a hely, sem az idő. Nem haragszom sem rá, sem magamra emiatt, ennek így kellett valamiért történni, de jó mélyen eltemettem az emlékeim között.

Azt hiszem egyébként az ilyenek miatt is szerettem volna olyan nagyon egy kislányt, hogy én másképp tudjam ezt anyaként átadni. 

Balázs mellett és vele más volt mindig. Nem az a romantikus, gyertyafényes vacsorás típus, és nem is a nagy szavak embere, de mellette valahogy mindig tudtam egy pillantásából, hogy na, most tetszem neki. Miután közel harminc éve vagyunk együtt, nem nehéz kiszámolni, hogy minden változásomnak tanúja volt. Látta, ahogy a rút kiskacsából egy időre hattyú lett. Látott a legjobb formámban, látott borzasztóan elhízva, látott magatehetetlen, önkívületi állapotban. 

Most pedig barátkozom a gondolattal, hogy a nő, aki lettem az eltelt 44 év és pár hónap alatt megint egy átalakulás küszöbén áll. Tetszik, nem tetszik, akármennyire is nem tűnik nekem sem komoly kornak ez az életkor, elkezdődött egy nem szívmelengető változás. Nem jó érzés egyébként, és épp a múlt héten állapítottam meg magamban, (amikor azon gondolkodtam, hogy ha biztos vagyok abban, hogy semmiképpen sem lehetek várandós, mennyi idő telik el úgy, hogy ha orvoshoz megyek, nem néz komplett hülyének), hogy igazából mégiscsak milyen jó az, amikor egy jól működő női testben lakom, mint egy ilyen furcsa összevisszaság. 

Azt láttam egyébként példaként magam előtt, hogy amikor már ez az időszak elérkezik, akkor azt a kevés jól megélt nőiességet is el lehet engedni. Na ezt nem szeretném, így azt hiszem, ha azt szeretném, hogy ha nem is szerelmes regények függönyolvasztós ágyjelenetei legyenek a mindennapok részei, azért még lássam azt a bizonyos otthonosan biztonságos (és mindent magában hordozó) pillantást Balázstól, le kell győznöm azt a kis esetlen, fiús, dagi lánykát. 

A kör most fog bezárulni.