Magam alatt

 Tavaly azt gondoltuk, amikor március közepén megállt a világ, hogy csak egy kis csendre és nyugalomra van szükség. Azt gondoltuk, elég lesz, hogy otthon marad mindenki, kezet mos, fertőtlenít. 

Azóta tudjuk már, hogy mindez nem hogy elég nem volt, de mára ott tartunk, hogy majdnem nevetségesnek is tűnnek az akkori kis semmi szabályok. Nem tűnt ez akkor olyan veszélyesnek, szinte mindannyian biztonságban voltunk, biztonságban éreztük magunkat, és csak az volt a bajunk, hogy háromkor bezártak a nem létfontosságúak üzletek. 

Ősszel már nem is nagyon akarta elhinni senki, hogy már megint kezdődik valami, addigra rengetegen ringatták el magukat abban az illúzióban, amit a mindenféle FB posztok harsogtak, hogy ez csak valakinek az érdeke, mindenki hülye, mindenki hazudik, nem kell itt semmi korlátozás, semmi szabályozás, lásd, tavasszal is felesleges volt. 

Közben az én lelkem elfáradt. Nagyon. Már nem csatázok senkivel, nem próbálom meggyőzni, hogy ha ő maga hülyeségnek tartja is az egészet, legalább az én kedvemért hordja rendesen a maszkot, legalább addig, amíg egymás közelében vagyunk, vagy amíg egy helyen dolgozunk. Kaptam már erre olyan választ, hogy egyszer úgyis mind meghalunk. 

Igen, egyszer valóban mindannyian elmegyünk ebből a földi életből. Nem tudjuk, hogy kinek mennyi idő jut, ahogy azt sem, miért pont annyi, amennyi. Mégis..ne így, magunkra maradva, embertelen kínlódással, elszigetelt magányban. 

Ma ismét megrendítő hírt kaptunk, valakiről, aki tanította Patrikot, és valakiről, akinek a mi gyetekeinkkel egyidős gyerekei vannak. Egyikőjük sincs már velünk. Fiatal, életerős emberekről van szó. A húgom gyerekkori barátnője lélegeztető gépen van. Még csak negyven éves. Ki tudja, lesz e még folytatás..

Az elmúlt egy évben soha, egyetlen percre sem adtam fel azr a hitemet, hogy képesek vagyunk rá mi, emberek, hogy magunkért és egymásért megtegyünk mindent, amire szükség van ahhoz, hogy majd egyszer még mindenféle korlátozás nélkül éljünk megint. Most adtam ezt fel. Már nem tudom elhinni, mert ezek az emberek azért kerülnek ilyen betegen a kórházba, mert még mindig mindenki végtelenül önző. 

Ilyen gondolatokkal semmi kedvem nem volt a húsvéti készülődéshez. Aztán jött a hír Szilvi haláláról, és én, miközben még folytak a könnyeim érte, és a családjáért, nekiálltam megsütni a méterest, meg a kókuszkockát, mert még addig kell ezt megtennem, amíg tehetem. Nem tudom, mi lesz a jövő héten, vagy épp a következő húsvétkor, vagy épp azt sem, hogy melyik sorban vagyok előrébb...az oltási sorban, vagy azokéban, akikre ez a rosszabbik sors vár. Eszemben sincs még a másik sorban állni, de én már többet nem tudok tenni magamért sem, másokért sem. 

Most végre jöhetne az a rész, hogy ébredj világ, gyógyulj világ..