Dolgozom a problémán

 Mármint azon, hogy valahogy kikeveredjek ebből a magam alatt érzésből. Nem én vagyok, semmiképpen sem, de azzal is tisztában vagyok, hogy igenis a negatív érzéseket is meg kell élni, nem elfojtani, mert az sem jó. Hiába az a társadalmi elvárás mostanában, hogy legyél pozitív, és sziporkázó szellemiséggel valósítsd meg önmagad, ez azért nem mindig megy. Van, hogy minden szar, mindenki elmehet a fenébe. És ha az van, akkor nem kell a szart illatos kupakcként jellemezni, mert az attól még az marad, ami.

De ezen túlnézve, és tudatában annak, hogy a megélés nem egyenlő azzal, hogy belesüppedünk ebbe az érzésbe, a mai napot már arra szántam, hogy tervezgettem a jövőt. Sok minden van, amit át kell értékelni, amit másképp kell csinálni. Nem fejjel rohanva a falnak, mert abból semmi nem lesz..de nagyjából rajzolódik előttem a következő út, amire rálépek. Nem lesz lényegi változás még sokáig, apró, pici lépések következnek, mindig csak épp annyi, ami jólesik, ami úgy fér bele, hogy ne jelentsen terhet. Lehet, hogy hónapok múlva lesz csak bármilyen eredménye, de nem sietek sehová. És ha közben úgy adódik, hogy ez az út mégsem jó, majd keresek másikat. 

Ebben egyébként sokat segített, hogy Balázs javaslatára délelőtt kirándultunk egyet, és megnéztük a Balatont. Nem volt jó idő, de ez nekünk pont jó volt, mert nem találkoztunk senkivel. És ott a parton, hallgatva, ahogy a vizet korbácsolta szél, láttam, ahogy a természet ébredezik a hosszú, téli álomból, a színek átveszik a szürkeség helyét, kezdtem el azt érezni megint, hogy még annyi minden vár rám..