Útelágazás

...avagy a vártnál is komolyabb mértékben kezdtem meg újra a dolgozós napokat.
Hétfő hajnalban tök gyanútlanul érkeztem meg az asztalomhoz, és nyitottam meg a levelezőprogramot, hogy a két hét alatt érkezett párszáz levél olvasásának nekikezdjek, és nagyjából képbe kerüljek arról, hogy mi minden történt, mibe kell becsatlakoznom. Haladtam szépen, aztán egyszer csak kikerekedtek a szemeim, mert egy addig számomra ismeretlen nevű kollégától kaptam levelet. Még ez csak hagyján, jó sokan vannak, akikről azt sem tudom, hogy léteznek. De a levél tartalma az igazán meglepett. Állásügyben írt, és kérte, hogy jelezzek vissza, érdekel e, mert ha igen, ekkor és ekkor várnak megbeszélésre. Miután az elképedésből összeszedtem magam, haladtam tovább, de csak ezen kattogtam egyfolytában. Felhívtam a főnökömet, megbeszéltük, amit kellett, majd visszaírtam, hogy igen, meghallgatnám, és ott leszek abban az időpontban, amit írtak.
Tegnap délután került sor a beszélgetésre. Egyszakos munkarendbe keresnek valakit egy babát váró kolléganő helyére (ezt sejtettem amúgy). Elmondták mi a feladat, mennyit tudnak érte fizetni. Majd rám bízták a döntést, azzal, hogy jelezzem nekik egy-két napon belül, hogy érdekel e a továbbiakban is.
Nem volt egyszerű délutánom és éjszakám. A fejfájásomon is csak növelt még a dilemma, hogy mit csináljak. Csábító a lehetőség, mert a munkakör nagyon tetszene nekem, ez mindenképpen mellette szólt. A fél nyolctól négyig dolgozás nem igazi csáberő, de persze, biztosan jó lenne.. tehát ez is mellette szólt. A fizetésem kevesebb lenne, de vajon megéri e többet keresni? Ez volt az egyik dilemma. A másik pedig, hogy valami megmagyarázhatatlan okból az ösztöneim azt súgták az első pillanattól, hogy "nem akarom". Nem tudnék konkrét okot mondani, hogy miért, egyszerűen csak ezt éreztem.
Este úgy feküdtem le, hogy fogalmam sincs. Sírtam a tehetetlenségtől, és a döntésképtelenségtől.
Ma reggel úgy mentem be, hogy délutánig végleg eldöntöm, akarom, vagy nem.
A főnököm nyolckor már ott volt, érdeklődő-aggódó arccal, hogy megtudakolja mi volt. Elmondtam, aggódott tovább, hogy vajon akkor most mi van? Azt mondtam, egyelőre több érv szól amellett, hogy ne menjek sehova, mint a megpróbálás mellett. Megkönnyebbült, és azt mondta, örülne, ha így lenne, mert nehezen pótolna. Jólesett.
Tíz után a másik főnököm is jött, és aggódó arccal tudakolta, hogy mi volt. Majd megkérdezte, hogy "De ugye nem mész el? " Eddigre biztos voltam benne, hogy nem. Amikor megráztam a fejem a kérdésre, egy "nagy kő zuhant le" sóhaj is elhagyta a száját.
Mielőtt hazajöttem, értesítettem azt, aki megkeresett, hogy nem kívánok élni a lehetőséggel.

Megkönnyebbülés volt kimondani. Innen vagyok biztos benne, hogy az ösztöneim nem csaptak be. Jobb lesz itt nekem, még ha néha nem is annyira jó. Az pedig külön jó érzés, hogy mindkét főnököm örül neki, hogy nem megyek át máshova, és mindketten hangot is adtak ennek.

Sosem állítottam, hogy normális vagyok.. a sorok olvasása közben biztos néha eszetekbe jutott, hogy mennyire hülye vagyok, amiért egy ilyen lehetőségre nemet mondok. De ez van. :)

Remélem azért a hét további része egyszerűbb lesz.