Kezdjetek el élni...

... hogy legyen mit mesélni. Ismeri szerintem mindenki Márti dalát, és most ez épp nagyon aktuális nekem. Mert a nagy kattogás közben arra eszméltem, hogy talán az is a baj, hogy élni nem élünk, csak vagyunk. A munka és a kötelesség elviszi minden energiánkat, és nem jut semmi másra semmi. A hétvégi meccsrejárások jó kikapcsolódást szoktak jelenteni, de azt semmiképp nem mondhatjuk el róla, hogy ott aztán tényleg ki lehet adni magunkból a mindennapi stresszt és feszültséget, azt meg végképp nem, hogy esetleg romantikus lenne.
Lehet, hogy egy kicsit be is pánikoltam, miután a napokban ráeszméltem, hogy b@sszus, már el is múltam harminchét éves, és jajj, mi lesz most velem. Valahogy egy csomó mindent elkezdtem hiányolni az életünkből. Csupa apróság, és mégis..Én magam is rengeteget változtam e téren, és lehet, hogy épp miattam sikkad el az egész, mert már nem automatikusan pusziljuk meg egymást, amikor találkozunk. Néha fel sem tűnik. :( De tudom, hogy ezt például én kezdtem el elrontani azzal, hogy amikor beülök az autóba mellé, akkor csak köszönök, hogy szia, és már kötöm is be biztonsági övet. Gondolom a sokadik ilyen alkalom után már nem is lepődött meg, és akkor már nem is akarta ő kezdeni. Vagy nemtom. Ezer ilyen dolog van. Apró kis mozdulatok, amik nincsenek már. Tény, nőnek a gyerekeink, és a lakásunk még mindig ugyanakkora, így aztán mindig ott van valaki, és elég zavaró és lehangoló, ha idiótán vigyorogva bámul.
Szóval.. olyan dolgokra vágyom, mintha csak valami kis idétlen tinilány lennék. Ölelésekre, csókokra, sokatmondó pillantásokra, és egyáltalán, érezni minden porcikámban, hogy olyan nő vagyok, akire vágynak. (na nem, akárkitől amúgy nem jó ez, csak egyvalakitől). De hiába vágyom én erre, ha kifelé meg mást mutatok magamból, igaz?
De ez megváltozik. :) Remek alkalom lesz erre a nyaralás. Elkezdhetek élni. És majd elmesélem az unokámnak (is).