Meddig még?

Azon gondolkodtam ma, egy gyengébb pillanatomban (nagyon fáj a nyakam napok óta, és ezt ma különösen hisztisen viseltem, mert nem is aludtam valami jól), hogy nekem kimaradt az életemből az (is), hogy kamaszként elmenjek nyaralni a haverokkal. Lehet, hogy el sem engedtek volna annak idején, de az egészen biztos, hogy -ismerve az anyagi helyzetünket- fel sem mertem volna tenni egy ilyen kérdést. Balázsnak jutott az ilyen élményből is (naná), egy ilyen alkalommal én vigyáztam az akkor nyolc-tíz hetes magyar vizslájára (megátalkodott kiskutya volt, az egyszer biztos), egy másik ilyen alkalommal minden napra gyártottam neki külön levélkéket, és még azt is ráírtam a borítékokra, hogy melyik nap mikor kell elolvasnia. Nyilván a teljes haveri gárda rajta röhögött akkor, és nyilván mindenki próbálta megszerezni a leveleket, hogy még jobban röhöghessenek, és még az is előfordulhat, hogy be sem tartotta az "utasításokat", és akár mindet elolvasta egyszerre, vagy akár egyet sem olvasott el. (najó, ez utóbbit azért nem hiszem)
Mindez azért jutott eszembe, mert azon tűnődtem, hogy vajon még mennyi időnk van addig, amíg az összes gyerekünknek lesz kedve velünk jönni nyaralni, és vajon mikor fog az először előfordulni, hogy valaki azt mondja, ő inkább köszöni, de nélkülünk menne valahova? Azt hiszem, nincs ez annyira nagyon távol már, és fogalmam sincs, hogy fogok erre reagálni majd akkor, amikor aktuális lesz. Most azt gondolom, rosszul fog esni, és majd megpróbálok egyezkedni, hogy legalább egy pár napot velünk is, és inkább hozza el a barátnőjét is, vagy akárkit. A szívem még reménykedik abban, hogy sokáig tart ez az időszak, amikor szívesen jönnek velünk, amikor még szedegethetem össze utánuk a vizes törölközőket, a szanaszét hagyott poharakat, és felírhatom a bevásárlólistára, hogy "chipset venni kell".
És nem utolsósorban még készülhet majd hasonló kép máskor is: