„Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán? Hallottad, amint az esőcseppek földet érnek tompán? Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét? Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?...S amikor kérded: -Hogy s mint? –Meghallod a választ? Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel, s közben tennivalók százai cikáznak fejedben? Szoktad mondani gyermekednek, -majd inkább holnap-? Hagytad kihűlni a barátságot, szerelmet, mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: -Szeretlek-?”
A válaszok túl súlyosak ahhoz, hogy még írásba is adjam. :) Vagy ezzel mindenki így van?
A kérdések első részére IGEN a válaszom. A többire NEM. Nem fekszem már le cikázó gondolatokkal, mert volt, amikor így tettem és ráment az egészségem. Minden barátnak, ismerősnek, kedvesnek elmondom, miért fontos nekem és megköszönöm, hogy vannak. Nekem is jobb így. Többet adok, többet kapok. ... és a gyerekeimet is erre nevelem. Hajrá Dius ♥
VálaszTörlés