Mostanában egyre többször fordul elő, hogy dacára annak, hogy tulajdonképpen minden héten rájövök, hogy mennyire jó is ez nekem, mégis valamiféle nyűgnek érzem, amikor megyek masszíroztatni. Persze, hát oda kell menni, ott kell lenni, az az idő aztán hiányzik a többi dologból, és emiatt olyankor, amikor itthon vagyok (vagy épp dolgozom) azt gondolom, hogy feleslegesen töltöm ott az időmet. Főleg, hogy jó sokan megkérdezték már, hogy "és még meddig fogsz járni?" Vagy épp azt, hogy "És még mindig nem javult meg a hátad?" Ezek a kérdések néha mulattatnak, néha dühítenek, attól függ, milyen kedvem van. Néha pedig egyszerűen csak frusztrálnak, mert azt érzem ki belőle, hogy "na, még ezt sem tudod jól csinálni, pedig már mióta oda jársz, és mennyi pénzt költöttél rá". A helyzet az, hogy olyan sosem lesz, hogy a hátam teljesen megjavul, így aztán előfordulhat, hogy egészen addig járni fogok, amíg csak megtehetem. Nagyon sokat javult, és nagyon sok előnyét élvezem annak a javulásnak, amit sikerült elérni, de ehhez szükség van arra is, hogy folyamatosan azon a szinten tudjuk tartani, amit már elértünk.
Mindig kedden megyek egyébként. Amikor délelőttös vagyok, akkor délután, amikor délutános vagyok, akkor délelőtt.
Ma is voltam. És megint megállapítottam, hogy mennyire jó is nekem az az egy óra, még akkor is, ha vannak fájdalmas perceim közben. De a végeredmény.. na, az mindent megér. Mert túl a masszírozáson, vagy épp kimozgatáson (vagy ami soron van) még mindig részesülök egy kis energiában is, ami bizony a legjobbkor jön minden héten. És olyankor egy kis időre rózsaszínben látom a világot. :)
Nem is értem magam, minek szoktam morfondírozni azon, hogy menjek e...
...ezek után én sem értem. :-) Ha már kicsit könnyebb, az is tuti.
VálaszTörlés