Mit jelent?

Tegnap délelőtt, amikor a piacon jártam, akkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolatsor (és egészen nagy csoda, hogy nem is merült feledésbe abban a szita agyamban), és ha már megfogalmazódott, kár lenne érte, ha nem vetném "papírra".
Már jó sokszor merült fel másokban a kérdés mióta a gyerekeim megszülettek, hogy "hogyhogy ennyi?" Meg hogy "hogy bírom"? Hozzá lehet képzelni a sok-sok egyéb "butaságot", amivel traktálni lehet valakit, akinek kettőnél több gyereke van. Mondjuk sosem értettem, hogy miért csak az számít normálisnak, akinek maximum kettő van, de ez mindegy.
A kérdésekre értelmes választ sosem tudtam adni. Sem arra, hogy hogyhogy ennyien vannak, sem arra, hogy hogy bírom, sem az egyebekre. Néha próbáltam elmagyarázni, hogy mit is jelentenek ők, vagy egyáltalán megértetni, hogy pont így, velük hármójukkal teljes a világ, de legtöbbször teljes értetlenségbe ütköztem, és aztán már meg sem próbáltam, csak elütöttem valami idióta poénnal. Igazából ez volt a helyes taktika, mert ezt is várták. Talán ez is abból fakad, hogy aki ilyeneket kérdez, nem is tart épelméjűnek, így nem is vár értelmes választ.
Na mindegy. Az pedig, ahogy mostanság megélem a gyerekeim kamaszodását, és mindent, ami ezzel jár, egy külön sztori. Segít, nagyon sokat segít ebben, hogy (ahogy tegnap is írtam) nem vagyok még túlságosan öreg, és élénken emlékszem is mindenre a saját kamaszkoromból. Nem akarom a saját hibáimtól megmenteni őket, mert azt gondolom, ha el kell, hogy kövessék ugyanazokat, akkor annak oka van. Akkor pont úgy abból fognak tanulni, mint ahogy én is tettem. Nincs mérce jelenleg, és az összes elvárást is elengedtem. Elfogadom őket, úgy, ahogy vannak, minden nap épp azt az énjüket, amivel ébredtek. Tudom, hogy saját maguknak is terhet jelentenek, tudom, hogy nem találják a helyüket a világban, és tudom, hogy a jelenlegi énjük csak egy átmeneti állapot. Azt akarom, hogy tudják, és minden porcikájukkal azt érezzék, hogy én vagyok a stabil, biztos pont, aki minden helyzetben ott van. Ehhez néha cinkosnak kell lenni, néha nem szabad észrevenni az ágy alá hanyagul bedobott üres üdítősüveget, és néha nagyot kell nyelni, hogy ne szóljak. Nem megy minden nap, mert belőlem is előbújik az anyaszörny időnként, de azért nagyon igyekszem.
Az anyaság nekem sosem azt jelentette, hogy mindenáron "megneveljem" őket, hogy kis cuki, okos zsenipalántaként nevelkedjenek. Nem éreztem őrült késztetést arra vonatkozóan, hogy "kihozzam belőlük a legtöbbet", és ezerféle különórára járassam őket, mert hiszem azt, hogy ők magukból és maguktól is képesek erre. Sokkal inkább jelentette és jelenti azt, hogy mindig van kinek örömet szerezni. Akár egy könyvvel, amire véletlenül bukkantam tegnap a piacon, és tudtam, hogy Patrik örülni fog neki. Vagy egy új alsónadrággal, amin foci van, és tudtam, hogy majd Roland milyen arccal és milyen hangon fogja megköszönni. Vagy a Barcás pólóval, amire a világon semmi szüksége nem volt Eriknek, de tudtam, hogy nagyon fog neki örülni. De ugyanígy van ez egy-egy péksüteménnyel, vagy akármivel, amit itthon hagyok nekik, amikor dolgozni megyek. Elképzelem, ahogy megnézik, és felcsillan a szemük. Minden apróságban ott vannak, minden gondolatom mögött ott van az is, hogy ők vajon mit szólnak/szólnának hozzá.
De ezt hogy is lehetne elmondani akkor, amikor azt kérdezi valaki, hogy bírom? Köszönöm, nagyon jól. :)