Tuti, hogy nem vagyok normális

Egészen biztos most már, hogy nem vagyok teljesen százas. Mert amikor dolgozom, akkor mindig azon jár az eszem, hogy mi mindent kéne itthon csinálni, meg hogy szegény gyerekek megint egyedül vannak. Amikor meg itthon vagyok, akkor meg az agyamra megy, hogy ezek (ők a gyerekek ilyenkor) egyfolytában vitáznak egymással, idétlenül vihognak idiótaságokon, folyton cseszegetnek. A valamit csinálás meg általában elmarad, mert vagy kedvem nincs hozzá, vagy fáj a nyakam, és szenvedek. Ma arra is vetemedtem, hogy azt találtam mondani egy Erik-kirohanás után, hogy inkább megyek heti hét napot dolgozni, de én ezt nem hallgatom. Na persze ezt nem gondoltam komolyan, és rögtön eszembe is jutott, hogy majd amikor kinéznek a hatnapos munkahetek, akkor hogy fogom sajnálni ezt a mondatomat.
De nem vagyok normális azért sem, mert potyognak a könnyeim egy stadionavatón, vagy egy zenén. És akár a következő percben pedig féktelenül boldog vagyok. Úgy hullámoznak az érzelmeim, mint a Balaton szélvihar idején. Nem annyira kiszámítható, sőt, leginkább egyáltalán nem, de sebaj. Gondolom majd kinövöm.
És újabban nemnormális módon vannak önző gondolataim is. Olyanok, amik eddig még sosem. Azt nem tudom, hogy mostanára jutottam el oda, hogy néha jólesnek kapni is, nemcsak adni, és egyre inkább fájdalmas, amikor nem így van. De ez nálam nem normális dolog, mindig épp az ellenkezője voltam.

Úgyhogy így, hogy nem vagyok normális, egy csomó mindenre ez a mentségem. :) De ha múlóban lesz ez az állapot, mindenképpen tudatom. :)