Ennyi az egész

Néha elég lenne az ember lelkének, ha több jutna azokból az apró kis gesztusokból, amik néha csurrannak-cseppennek. Nem is nagy dolgok, csak épp egy kis mosoly, vagy egy szmájli, ami épp akkor bukkan fel, amikor a legjobban szükség van rá. És ezektől azokra a pillanatokra a helyére kerül minden, és a pillanatok kitartanak a következő félórákban, és így aztán szépen el is telik a nap.
Az egy jó dolog, hogy vannak még egy csomóan ebben a világban, akikből nem tűnt el ez. Hogy odakacsintanak, és rámosolyognak az emberre. Vagy épp cinkosan összenevetünk valamin.
Azt mondta ma a kolléganőm, hogy annyira jó lehet, hogy engem mindenki így szeret. És rögtön hozzátette, hogy "persze, hogy szeretnek, mikor mindenkihez olyan kedves vagy". A kedves alatt ő azt érti, hogy akikről tudom, hogy épp babát várnak, érdeklődöm, mi újság náluk. Akik betegek voltak, vagy rég nem láttam őket, megkérdezem, hogy vannak.(meg ilyesmi) És igen, mindenkire rámosolygok. Mert azt látom, hogy ezek a mosolyok mindenkinek jól jönnek. Fáradt, hajszolt, kiábrándult arcok derülnek fel egy pillanatra, amikor visszamosolyognak, és ez nekem is jó. Meg nyilván neki is.

És a mai napot már abszolváltam. :) A fog is visszakerült. :) Halleluja.. :)