Ígérem, nem fogok minden héten részletesen beszámolni arról, hogy hogy is zajlott az a fél óra, amikor éppen masszírozták a hátam, de azért ma még mindenképpen elmesélem.
A múlt heti fájdalmas tapasztalatok ellenére mégis vártam már, hogy eljöjjön az idő. Tisztában voltam vele, hogy ma sem lesz sétagalopp, és most még azzal is tisztában voltam, hogy előfordulhat, hogy utána rosszabb lesz, mint előtte volt. Mégis, valahogy alig vártam, hogy odaérjek, és akkor kezdjük. Olyasmi is van bennem, hogy most már nagyon akarom, hogy valamikor majd eljussunk oda, hogy azt tapasztalhassam meg egy szép napon, hogy "jéééé, nem is fáj, és nem is zsibbad". Biztos vagyok benne, hogy meglesz az érzés, mert már egy pillanatra megérintett valamelyik nap egy ilyesmi "emlék", és nagyon jó volt. :)
Szóval, a masszázs. Ugye már egészen "otthonosan" mozogtam ott, mert már nem úgy mentem, hogy azt sem tudtam, hogy is van ez az egész. Ma is nagyon kedvesen fogadtak. Egy kicsit talán jobban meggyötörték a nagyon nagy csomómat, mint a múlt héten, de persze még így sem adta magát, nagyon ragaszkodó. Tett rá külön egy jó pár percre valami köpölyözőt, aminek az lett volna a dolga, hogy kicsit jobban "kiszívja", hogy könnyebb legyen feloldani. Ez a bigyó ugyan tette a dolgát, mégis messze van még az a pillanat, amikor legyőzzük a kis gonosz, ragaszkodó bigyókát. (valószínűleg ide gyűjtöm a mindenféle problémát is, amikkel találkozom jártamban-keltemben) A bigyó helyén most van egy kis lilás elszíneződés, de erre is felkészítettek, hogy lehet, hogy így lesz, ne ijedjek meg.
Az a fél óra egyébként a nap fénypontja volt, mindenféle gyötrés ellenére is, mert akkor, abban a fél órában semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak hagynom magam. :) Már nincs bennem egy cseppnyi idegenkedés sem a dologgal kapcsolatban, úgyhogy csak hagyom majd, ameddig csak szükséges. (és ki tudja, lehet, hogy utána csak úgy simán a magam örömére fogom akarni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése