Őszintén

Azt mondják azok, akik elég régóta ismernek már, hogy nem vagyok a régi önmagam. Nem mosolygok annyit, és nem is beszélek annyit. Mindkettő igaz. Mondhatnám, hogy jobb is ez így, meg amúgy is biztos most ilyennek kell lennem. De tulajdonképpen én sem vagyok megelégedve ezzel az állapottal, mégis beleragadtam.
Tény, hogy egészen másfajta életet élek, mint régebben, és rengeteg energiám fekszik a munkámban. Nem mindig marad másra. De van, amire muszáj. És tény, egyre lélektelenebbül végzem az itthoni muszáj-dolgokat. Nem sütöttem hónapok óta semmit. Szó szerint semmit. Jó lenne, de nincs kedvem. És akkor neki sem állok, még egy tökegyszerű muffinnak sem. A főzés, bevásárlás szintén nem izgat. Egy kicsit sem mozgat, hogy főzzek valami finomat, a legritkább esetben fordul elő, hogy valaminek úgy állok neki, hogy kedvem is van hozzá, meg akár még meg is kívántam. Ruhát venni sem nagy izgalom. Kéne, mert jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy híztam, és van egy csomó halászgatyám, ami hordhatatlanul kényelmetlen emiatt, de nem veszek, mert se türelmem hozzá, se kedvem. Marad az az egy, ami jó rám, és tulajdonképpen elég is. Nem írok emailt, nem telefonálok, nem skype-olok, és csak akkor chatelek, ha valaki ír. Neki válaszolok. De ennyi. Igazából a blog az egyetlen kommunikációs forrás az életemben, és az egyetlen, ami iránt (még?) nem változtak sem az érzéseim, sem a hozzáállásom.
Ráadásul most már sokadik hónapja fáj a nyakam, a nyakamtól a fejem, meg zsibbad a kezem, néha elmerevedik a térdem, úgy, hogy csak húzni tudom. A reumatológus nem segített. A röntgen nem talált semmit. A fájdalomcsillapító marad az egyetlen, aki jóbarát, de ha nincs itthon abból, ami elég erős, a többivel akár próbálkozni is kár. Emiatt az állandó fájdalom miatt aztán türelmetlen is vagyok, mindenkivel, és magammal szemben is. (tudom, valamit kéne kezdeni vele, de teljesen tanácstalan vagyok ezügyben)
A gyerekek is többször idegesítenek mostanában, mint nem. Mert folyton beszélnek, nyüzsögnek, esznek, isznak, fociznak, röhögnek, nyihognak, izzadtan a képembe lihegnek. Persze, tudom amúgy, hogy nekik épp most ez a dolguk, de azért az agyamra mennek.
Az egyetlen, akivel szemben stabil és ugyanolyan maradt minden, az Balázs. Nem azért, mert olyan húdesokat tettem érte, hogy így legyen. Tulajdonképpen kisebbfajta csoda is, hogy minden ugyanolyan, mert nemhogy tettem érte, de leginkább nem.
Ma egész nap szenvedtem a nyakammal. Nem kicsit, hanem nagyon. Néha visszanyeltem egy cifra káromkodást, ami kiszaladt volna a számon, vagy épp a könnyeimet, amikor már nagyon úgy éreztem, hogy elég, én ezt nem csinálom tovább. Mindemellett gondolatban azt tervezgetem, hogy is tudnék szépen, apránként kis lépésekben visszaváltozni valahogyan. Mert ez így nem jó. Se nekem, se másoknak. És le is kéne fogynom egy kicsit, még mielőtt a hasamon a háj iszonyatos méretű lesz.
Az talán némi reményre okot ad, hogy vágyaim azért vannak. Igaz, csupa teljesíthetetlen, de van. :)