Foghatnám a szuperholdra, ami épp tündököl az égen, és foghatnám a ma este megérkezett hidegfrontra is. Sőt.. foghatnám a nyuszira is. :) De nem. Azt hiszem, ha egészen őszinte akarok lenni magammal is, és veletek is, a kialakult helyzetnek én magam vagyok az alfája és az omegája is. Így aztán, gondolom én magam leszek majd az egésznek a megoldója is. Valamikor.
Azon gondolkodtam ma, amikor volt körülbelül negyed óra magányos autóban ücsörségem, hogy az összes létező klisét, ami ellen annyira harcoltam régen most magamban hordozom, és a bőrömön tapasztalom. És valószínűleg épp ez a baj, hogy régen annyira harcoltam ellene, most meg itt van, és sodródom vele nagyjából tehetetlenül. Nem könnyű így lenni, és nem könnyű elfogadni sem. El sem fogadom, és ez is baj, mert sokkal egyszerűbb lenne, ha egy vállrándítással elintézném, hogy most ez van, és kész.
De én titokban vágyakozom azok után a percek, félórák, esetleg órák után, amik régen voltak, és ki tudja mikor lesznek újra. Esténként, elalvás előtt gondolatban még mindig írok. Gondolatban is egyre kevésbé megy, és bánt, hogy a fantáziám (és talán vele a lelkem szebbik része) egyre csak tűnik el, mert átvették a helyét a racionális gondolatok, a megoldandó ügyek és feladatok, és az örökös körforgás az ott és az itt között.
Két világban kell állni úgy, hogy mindkettőben két lábbal legyek. Mert mindkettőben kellek én teljes valómban, és olyan szívesen adom is magam, és magamból mindent, vagy az éppen adható legtöbbet. Mindig "egészen, mert félig semmit nem tudok". Mégis, valahogy hiányzik a két világ között az a "virágos rét", ahol az ember áthalad, amíg hazaér, és kiürül a feje, feltöltődik újra más gondolatokkal, meglátja a szépet, a kedveset, lehajol egy virágért, vagy épp rámosolyog egy kósza pitypangra. Ez a rét tűnt el. Nem magától. Én irtottam ki, és lett helyette szürke beton, ablaktalan házakkal, mosoly nélkül. Nem direkt volt. Észre sem vettem, csak most, amikor már mindenhol ez van. Csúnya, komor, és fájdalmat hordoz magában.
Kellene valami varázslat, amitől a beton szépen leomlik, és a helyén újra nő majd a fű, és nyílnak a virágok.
És tudom... "Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!"
Olyan szépen leírtad, ami a lelkedet nyomja... Most én ugyan nem vagyok ilyesmibe benne, de régebben - szintén aktív dolgozóként :) - volt részem hasonlóban, nem volt jó... Jó lenne írni valami használhatót neked, de nem tudok... Azon gondolkodtam, hogy én, hogyan jöttem ki ebből, de ez nem biztos, hogy járható út másnak :), mert úgy, hogy megszületett a kicsi fiam :)
VálaszTörlésEzt én is áttéltem régen. De a jó hír Dius, hogy egyrészt, amígy ilyen szépen írsz, addig van még ott élet és érzés, másrészt meg a betont fel lehet törni és újra élet fog fakadni a földből. Azokat a lopott félórákat, a sétát a virágos réten pedig vissza kell csempészni újra. Mert ott vannak, hidd el, csak rád várnak.
VálaszTörlésVivien, azt hiszem, ez az út már valóban nem az én utam. :) Legalábbis nincs ilyesmi tervben.
VálaszTörlésSW, ezen leszek, hogy valahogy visszacsempésszem. És végül is, ezt is csak elkezdeni nehéz biztosan.