Addig örülj...

amíg kicsi gyerekeid vannak. Többször is hallottam már ezt, jó sokan mondták annak idején, amikor azért sóhajtoztam, hogy mennyire nem egyszerű egy pelenkás mellett egy óvodás és egy kisiskolás fiúgyerekkel. Hahh... hát néha sírva könyörgöm érte, hogy legalább egy napra még hadd kapjam vissza azt a korszakot, mert csak akkor tűnt az olyan nehéznek. Most vagy az idő szépíti meg ennyire a dolgokat (biztos ez is amúgy), vagy csak tényleg könnyebb volt az akkor, de ez a mostani néha teljesen kikészít. Pedig nem mondhatom, hogy szörnyek lennének, meg még azt sem, hogy annyira szörnyűek, és a kamaszodás sem az a mértékű, amitől eret tudnék vágni magamon, de azért amikor egy fél órán belül legalább négyszer vesznek össze valami semmiségen, és ugyanennyiszer csap oda valamelyik a másiknak, és minimum kétszer ennyiszer hallom Rolitól a visítást, hogy "Anyaaaaa, bántanak...", akkor bizony azt gondolom, hogy ide nekem, de most rögtön azt az időgépet, ami visszavisz legalább nyolc évet az időben, és ott álljunk is meg.
De persze nem gondolom ezt én sem komolyan, csak épp most olyan koncentrált dózisban kapom a gyerekeimet, amitől egy kicsit elszoktam. Mert általában két ilyen nap után a harmadikon elmegyek dolgozni, és örülök nekik, amikor hazaérek.
De nincs para, mert úgyis megoldjuk ezt a helyzetet is, sokszor megoldottuk már, és egészen jól megedződtünk ezalatt a közel tíz év alatt, mióta három fiunk van. :)

Addig meg ilyenekkel relaxálunk... (vagyis próbálunk, de azért út közben is voltak afférok :D)

A háttérből valamelyik vitorlásra pályáztam..