Vallomás

Én, aki tulajdonképpen nem ápolok szoros kapcsolatot semmiféle vízzel, mert sem úszni nem tudok, sem pedig áztatni nem szeretem magam benne, mégis azon kaptam magam, hogy a Balaton végtelensége valahogy lenyűgözött. Minden nap mutat valami újat is magából, és minden nap látom ugyanazt a szépet is, amit mégsem tudok megunni. A naplemente itt valahogy egészen más, mint otthon. Itt van benne valami varázslatos, ami miatt nem azt gondolom, hogy a francba, már megint este van, hanem azokat a perceket, amikor a nap nyugovóra tér áhítattal bámulom, és iszom magamba minden pillanatát.
Ma is így volt. Volt egy-két pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy ott összeért az Ég és a Föld. Az volt ott a tökéletes közepe mindennek, és olyan hálás voltam érte, hogy láthattam. Elvileg meg is örökítettem, de már kikapcsoltam a telefonomat, így most nem tudom megmutatni, de majd frissítem a bejegyzést.
Az ilyen pillanatokban egyébként nagy elhatározások születnek bennem. Olyanok, amiket akkor sem mondanék, ha muszáj lenne, mert csak az enyémek. Amikor majd ideje lesz, úgyis megtudja az egész világ. Ha meg mégsem lesz számomra sosem itt az ideje, hát akkor is jól lesz az úgy. :)

De az igazi akkor lenne egy-egy ilyen poszt is, ha ott ülnék a parton, laptoppal az ölemben, és a gondolat-folyamot, ami ezekben a pillanatokban jelentkezik nálam, azonnal írnám is. Később sosem ugyanaz. De ha láttad már, és érezted már, úgyis tudod. ;) Ha meg nem, legyen benne részed. :)