Ki hitte volna?

Ki hitte volna el, ha valamikor réges- régen azt mondtam volna, hogy egyszer majd én hajnali ötkor már a munkahelyemen leszek? Én biztosan nem, főleg amilyen hírhedten hétalvó vagyok. Márpedig ma reggel (höhö, ugye, amikor reggelnek nevezzük már azt, amit régen még éjszakának hívtak?) is ez történt. És holnap is ez fog. :) Amúgy jó ilyenkor beérni, mert pont egy órával van korábban, mint kéne. Az éjszakások még persze ott vannak, de már az utolsó órájukban vannak, szemmel láthatóan hazafelé készülődnek. A reggeles még ugye nincs itt (kivéve az ilyen fanatikusok, mint én), így ilyenkor van idő nyugodtan megcsinálni azt, amire a napközbeni nyüzsgésben semmiképp sem lehet időt szakítani.
És ki hitte volna el, hogy kilenc és fél óra igen aktív munka után elég egy fél óra szundikálás, hogy az ember erőre kapjon, és vacsorát csináljon, rendet rakjon, ál-felmosást csináljon? Na, én ez sem.
Ahogy azt sem hittem volna el, hogy én ezt képes leszek így is csinálni. Mert éppen a héten nagyon húzott az ágy, és nagyon jó lett volna itthon maradni. Annak fényében még inkább, hogy tulajdonképpen keddre és szerdára be volt nekem írva szabi, amit végül nem kaphattam meg. Morgás nélkül tudomásul vettem. És csak épphogy egyszer fordult meg a fejemben, hogy jajj, olyan sz.rul vagyok, hogy inkább beteget jelentek.
De győzött bennem a kötelességtudat, és most örülök neki.
Mert nem hittem volna, és mégis... :)