Búcsúztató

Tudjuk már egy jó ideje, mégis olyan hihetetlennek tűnt, hogy ez majd bekövetkezik. Amikor januárban beadta a nyugdíjintézethez a papírjait, hogy kiszámoltassa pontosan, hogy mennyi is még az, amit még dolgoznia kell ahhoz a bizonyos negyven évhez, úgy sejtette, körülbelül novemberig lesz még velünk. Március közepén kiderült, gyakorlatilag meg is van az a negyven év. Három nap hiányzott akkor. Őt is váratlanul érte, mert akkor úgy döntött, még az áprilist végigcsinálja velünk, és részt vesz a nagy hajrás visszagyűjtésben.
Három hete kezdtük el titokban szervezni a búcsúztatóját. Pénzt adtunk össze, hogy ajándékot vegyünk. A főnökeink engedélyével egy órára megkaptuk az egyik tárgyalót is, hogy mind egyszerre lehessünk ott. (ehhez járt egy óra bónusz a munkaidőnkből) Talán sosem volt még ilyen, hogy mindenki ennyire tudott titkot tartani. Senki, egy fél szóval, egyetlen utalással sem árulta el magát hetek óta. Azért izgultunk rendesen.
Főleg ma. Amikor bementünk, bejelentették, hogy ma fél kettőkor oktatásra kell mennünk. Rajta kívül mindenki tudta, hova megyünk. És ő még ekkor sem sejtett semmit. (érdekes módon még az sem tűnt fel, hogy senki nem morog, hogy már megint oktatás :D) Alig bírtuk visszatartani, hogy ne elsőként érjen oda.
És még az ajtóban állva sem volt neki semmi gyanús.
Aztán, amikor beléptünk, és meglátta a főnökeinket, meg a virágot az asztalon, egy szempillantás alatt elsírta magát. Mi meg vele együtt könnyeztünk. :)
Elbúcsúztattuk, átadtuk az ajándékot, megettük a tortát, ami neki készült. Készült rólunk csoportkép.
Örült neki nagyon, mindennek, de legfőképp annak, ahogy ezt titokban tartottuk. :) Jó volt látni az örömét, és a meghatottságát, de egyelőre nekem még nehéz elfogadnom, hogy akkor többet nem lesz velünk.
Ma dolgoztam vele együtt utoljára, és el sem tudom képzelni, hogy tényleg nem jön majd legközelebb, amikor én. Nagyon szerettem vele együtt dolgozni, mert senki sem olyan ott, mint Ő. Bármit rábízhattam, bármire megkérhettem, a lehető leggondosabban megcsinálta. Bármiről beszélhettünk, bármikor meghallgatott, még a legelső időkben párszor vigasztalt is, mikor olyan furán éreztem magam.
Az egy külön plusz volt mindkettőnknek, hogy dolgozott Balázzsal is annak idején. Emlékszem, egyszer azt mondta, Balázzsal is nagyon szeretett együtt dolgozni, de velem is ugyanolyan, mint vele, mert tulajdonképpen egyformák vagyunk. :)
Este, mikor hazajöttünk, már nem nagyon tudtam mit mondani neki, azon túl, hogy minden jót kívántam neki. Az biztos, hogy együtt már nem dolgozunk többé, de azért remélem, hogy nem utoljára találkoztunk. :)
Hiányozni fog.
És mondtam is neki, hogy egészen biztosan rengeteget fog csuklani, mert minden nap emlegetni fogjuk.