Most mondom...

... és majd úgy is lesz ez akkor, amikor annak lesz itt az ideje, hogy én majd olyan nagymama leszek, aki az egyik szobát fenntartja az unokáinak. Akárhányan lesznek is, és ahányszor is akarnak majd itt fognak aludni nálunk. Azért, hogy én kényeztethessem őket, és azért, hogy a szüleik egy kicsit fellélegezhessenek a mindennapokból. Mindegy lesz, hogy épp hány éves az az unoka, és milyen nemű. Az is biztos, hogy minden unokámnak a cinkosa leszek, még akkor is, ha néha majd emiatt egészen biztosan összetűzésbe fogok keveredni a fiaimmal vagy a menyeimmel. De tuti, hogy én majd az a nagymama leszek, akinek el lehet mondani a kisebb-nagyobb stikliket úgy is, hogy tudhatják majd, hogy én segíteni fogok nekik kimászni a slamasztikából, és tőlem soha nem tudják meg a szüleik. De abban is segíteni fogok, hogy úgy tudják bevallani a bevallanivalót, hogy biztosak lehessenek benne, hogy lesz, aki vigasztalja őket majd az esetleges büntetés miatt, és hát.. urambocsá, lehet, hogy még majd nagyon óvatosan néha át is hágjuk a büntetéseket. (de persze szigorúan csak azokat, amik nem nagy vétkekért vannak)
Ne kérdezzétek, miről jutott eszembe ez, hacsak nem arról, hogy pl. a héten a legkisebb királyfi is úgy járt, hogy ketten kétfelől mesélték el, hogy reggel ki akarta játszani a szabályokat, és kabát, pulóver nélkül akart iskolába menni, szimplán póló-farmerdzsekiben. Persze, értem én azt is, hogy aggódtak érte, de csórikámat már megsajnáltam, mikor másodszor is meghallgattam az erről szóló sztorit. :) Én is mindig így jártam, hogy nem volt, aki mellém álljon, aki segítsen elhallgatni valamit, vagy fedezzen, ha hülyeséget csináltam, mert a nagyanyám hamarabb "kevert le két pofont", mint anyám. (ez persze átvitt értelem) Most a gyerekeim is így vannak, ráadásul még nehezített a pálya, mert még a dédik is beszállnak ebbe a játékba. (igaz, ők elég aljas módon űzik ezt, mert csak fennhangon mondogatják, hogy megállj, megmondom apádnak, amíg csak meg nem hallja valamelyikünk.. és akkor kész a ramazuri)
Szóval, én megfogadtam, hogy a leendő unokáimat kárpótolni fogom mindenért, ami kimaradt az én gyerekkoromból, és a gyerekeiméből is.
Ehhez már csak az kell, hogy valamelyik gyerekemnek mégis legyen gyereke. Mert úgy áll a helyzet, hogy Roland az egyetlen, aki nem mondta kerek perec, hogy neki aztán nem kell egy sem. :) Még szerencse, hogy addig azért még eltelik egy csomó idő, és ők is meg fogják gondolni magukat. :)