Lila nap

Vannak ezek a mindenféle napok, amikor az egyébként snassz hétköznapokban van valami plusz, mert épp valakiknek a napja. Vagy valaminek a világnapja.
Tulajdonképpen nevezhetnénk szomorúnak is, hogy külön nap van arra, hogy felhívják a figyelmet az autizmussal élőkre, a PCOS-sel élő nőkre, és ma épp az epilepsziára. Szomorú, mert minden egyes ilyen arról szól, hogy felfogja mindenki, hogy nem más egyetlen beteg ember sem, még akkor sem, ha valamiért mégis kénytelen másképp élni az életét, mint a nagy átlag. (bár.. ki az, aki meg tudja határozni, hogy él a nagy átlag?) Valamiért úgy van berendezkedve ez a világ, hogy ugyan elviseli és megtűri magában a beteg embereket, nem kerülnek a Taigetoszra, mint annak idején Spártában, de mégis leginkább csak elviseli és megtűri. A betegség, legyen az bármi, riasztó. Ha látszik kívülről is valami, akkor azért, ha meg nem, akkor meg azért. Mert ha nem látszik, az rejtélyes. Ha látszik, akkor azzal kapcsolatban meg nem lehet úgy tenni, mintha nem lenne, és még nehezebb kezelni.
Sokféle embert ismerek. Autistát is, PCOS-st is, mozgássérültet, Down-kórost, hallássérültet, mentálisan sérültet, és még sok-sok mindenkit, akinek a mindennapjait meghatározza valamilyen kór(ság). Tudom, hogy mindenki megküzd a maga módján a minden napokkal, de mindenkit az bánt a leginkább, ha a betegsége, állapota miatt magyarázkodnia kell, esetleg megvetést lát mások tekintetében. Semmi sem olyan nehéz, mint azzal szembesülni, hogy valaki, aki látszólag semmivel sem másabb, mint Ő, kicsit szánakozva néz.
Ma, amikor a lila felsőmben gondolatban minden epilepsziával élő embernek kívántam rohammentes napokat ez is eszembe jutott. :)