Elégedetlen én

Úgy nagyjából mindennel elégedetlen vagyok éppen. Mert semmit sem csináltam eléggé, eléggé jól meg aztán pláne nem. Ráadásul mindig minden ugyanolyan is. Vagy ami nem ugyanolyan, az meg csak negatívba tendál, amitől egyébként is agyf.szt kapok már.
Ma nagyon szép idő volt. Ennek örömére kimostam és kiteregettem mindent (meg is száradtak). Ahányszor kint jártam, annyiszor jutott eszembe, hogy de jó lenne most kirándulni valahol. De még várt rám a főzés, meg takarítás, és a gyerekeknek is lecke és tanulás. (ez utóbbiból Eriknek főleg van bőven) Így aztán mély sóhajjal tudomásul vettem, hogy ez most nem fog menni. De a kisördög persze folyton cseszegetett, főleg, mert végül úgy alakult, hogy se a a takarításból nem lett semmi, se másból. És akkor szombat este volt már, és itt ültem magamban dühöngve, hogy persze, mindenkinek van valami programja, csak mi ülünk már megint itthon, mint két zombi, akiknek ahogy leér a fejük, már alszanak is, mindegy, hány óra van. Ebből a hangulatomból aztán már nem is nagyon tudtam kirángatni magam, mert eszembe jutott, hogy mennyi mindent felejtettem el a héten, mennyi mindent terveztem el, és nem lett belőle semmi. Ilyenkor aztán verném a fejem a falba, egyrészt, hogy minek is tervezek bármit, mikor elég ritkán jön össze úgy minden, ahogy szeretné, másrészt meg, hogy miért nem tudom elfogadni, hogy vannak dolgok, amik nem mennek. Azt mondjuk a legnehezebb, hogy látom, mennyi idő megy el a mindennapos hülyeségekre, úgymint bevásárlás, főzés, mosogatás, amik elveszik az időt egy csomó minden mástól, ami pedig épp azt a célt szolgálná, hogy mondjuk a gyerekeim életében képes legyek sokkal intenzívebben részt venni azon kívül is, hogy enni adok nekik, meg mosok rájuk, előkészítem a dolgaikat. A bevásárlást kénytelen vagyok minden nap intézni, mert nincs tároló helyiségünk, így épp annyi van itthon a friss áruféleségekből, amennyire szükségünk van. És igen, hát az is igaz, hogy minden nap el is felejtek valamit, amit másnap pótolni kell. A főzés sem megy több napra előre, mert egyrészt én vagyok a legfinnyásabb, aki utálja a hűtőből melegített ételt (egyszerűen nem olyan íze van, na), másrészt a hűtő kapacitása is véges. Szóval ezt nem nagyon tudom elodázni, esetleg majd a minden másnapos bevásárlást megpróbálom bevezetni.
Sokkal többet szeretnék beszélgetni a fiaimmal, és sokkal többet kéne segítenem Eriknek is. Neki például kitaláltam, hogy is szerezhetne egy-két jópontot a magyar tanáránál, de elfelejtettem neki kinyomtatni amit akartam, ráadásul most fogalmam sincs mikor is fogunk tudni nekiállni.
Arról pedig nem is beszélek, hogy saját magammal kapcsolatban miket gondolok. Mert az egy dolog, hogy örökké fáj valami. Az izületeim újabban folyamatosan kínoznak, és már nem csak a lábam, hanem  kezeim is. A nyakam és a hátam maradt a régiben, Balázs néha masszírozza, és tőle tudom, hogy egymerő csomó az egész. Gondolom emiatt is látom magam mostanság olyan csúnyának. Meg azért, mert megint legalább másfél centis lenövés van a hajamon, a szemöldököm igazításért rimánkodik, minden eddiginél otrombább narancsbőrök vannak rajtam, és egy punnyadt kis izé vagyok. Se izom, se feszesség, csak háj, és narancsbőr, és seprűvénák. Ühüm.. hallom az ötleteket máris, hogy járjak biciklivel vásárolni, de az a helyzet, hogy ehhez meg fáradt vagyok. Ahogy minden máshoz is.
Sorolhatnám még, hogy mivel mi bajom van, de ennyi negatív dolog épp elég egy szombat estére. Sok is már. Megoldást nem tudok. Semmire sem. Pedig biztosan van. Valahol.